Azt már megtanulhattuk, hogy Guy Ritchie neve nem mindig jelent garanciát a minőségre, hiába indított két stílusteremtő filmmel. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff sikere nyomán lehetett volna belőle a brit Tarantino is, de rögtön utána hullámvölgybe került a Hullámhegy című romkommal. A folytatásban gyorsan el is engedte a megfelelési kényszert, vagyis, hogy mindenáron guyritchie-s filmet készítsen, és a legkülönfélébb műfajokba kóstolt bele az akciókrimitől (Sherlock Holmes) a kalandfilmen át (Arthur király - A kard legendája) a mesefeldolgozásig (Aladdin). Az életműve mostanra olyanná vált, mint a bonbonos doboz a Forrest Gumpban: ha beülünk egy új Ritchie-filmre, nem tudhatjuk, mit kapunk, Az U.N.C.L.E. emberéhez hasonló tömény kúlságot, vagy Fortune hadművelet-féle émelyítő katyvaszt.

A jó hír a rendező legújabb filmjét illetően, hogy

ezúttal a régi, minőségi Ritchie-t kapjuk meg,

a kevésbé jó, hogy mozivászon helyett sajnos csak odahaza, a Prime Video műsorán nézhetjük. A szövetség szerencsére még így is működik, mert nemcsak az amúgy kétségkívül látványos akciózásról szól, hanem vannak benne hiteles karakterek, és van benne dráma is. A téma ugyanis annyira komoly, amennyire Ritchie filmjében még soha nem volt.

Most nem egy fiktív brit alvilágban vagy Sherlock Holmes Londonjában járunk, hanem a nagyon is valós afgán hadszíntéren 2018 márciusában. A főszereplő az amerikai hadseregben szolgáló John Kinley őrmester, aki az osztagával a hegyek közt elrejtőző talibánokra vadászik, illetve az általuk tervezett merényleteket próbálja meghiúsítani. A küzdelem sziszifuszi, nem véletlen, hogy ekkor már 17. éve állomásozik az amerikai hadsereg ideiglenesen Afganisztánban, anélkül, hogy bármi jelentős eredményt tudnának felmutatni. Kinley és csapata ennek ellenére kötelességtudóan teszi a dolgát, amihez szüksége van egy afgán tolmácsra is. Ahmed személyében kapnak is egy új embert, aki nyers modorával elsőre nem lopja be magát a szívükbe, ráadásul kiderül, hogy korábban kapcsolatban állt a talibánokkal. Amikor azonban a bázisuktól 100 kilométerre rajtuk üt az ellenség, nincs más lehetőségük, mint megbízni egymásban.

Aki jót akar magának, ennél többet nem is olvas el a szinopszisból, és az egész sztorit elmesélő előzetest sem nézi meg, A szövetség ugyanis

attól működik igazán, hogy rácáfol az elvárásainkra.

Részben azért, mert két különálló egységre bontja a történetet, másrészt mert a karakterek közti dinamika sem éppen úgy alakul, mint ahogy arra számítanánk. És ha úgy vesszük, az is meglepetés, mennyire tökéletesen alkalmazkodik a műfajhoz és a komorabb hangvételhez Ritchie. Mellőzi a rá jellemző lassításokat, a vagány, de öncélú vizuális poénokat, helyette olyan szikár akciójeleneteket komponál, amelyekben vágni lehet a feszültséget (ehhez Christopher Benstead zenéje is nagyon sokat hozzátesz), miközben a két főszereplőt nem akcióhősökként, hanem hús-vér figurákként rángatja át a szigorú afgán tájon.

Jake Gyllenhaalnak is jól áll a kemény, de lelkiismeretes őrmester szerepe, éppen ezért izgalmas és bátor húzás, hogy a forgatókönyv hosszabb időre kikapcsolja az akcióból, és helyette a tolmácsot alakító Dar Salimnak kell a hátán vinnie a filmet. Az iraki származású színész pedig nemcsak, hogy tartja a tempót a ma már hollywoodi veteránnak számító Gyllenhaallal, de keménységben és karizmában felveszi a versenyt Ritchie másik kopasz kedvencével, Jason Stathammal is – csak Salimnak jóval szélesebb a színészi repertoárja.

A szövetség ezzel együtt sem hibátlan, mert az utolsó harmadra visszakanyarodik a klasszikus háborús akciófilmek terepére, és a befejezésre már nem marad elég puskapor. Nem a szó legszorosabb értelmében, merthogy kapunk itt is kiváló akciójeleneteket, de a lezárás mégis elkapkodottnak tűnik – a 120 perc normál esetben elég kellene, hogy legyen egy történet elmesélésére, itt viszont a sajátos dramaturgiai szerkezet miatt kevés a két óra. A film ennek köszönhetően egy kissé kétarcú, az első kétharmada olyan, mintha Sam Mendes vagy Paul Greengrass lett volna a konzulens, a lezárás pedig inkább Michael Bay stílusát idézi.

Igaz, ha valóban Bay ült volna a rendezői székben, akkor sokkal látványosabban lobognának a csillagsávos zászlók a szélben, és kényelmetlen morális kérdések se merülnének fel. Ritchie-t se lehet azzal vádolni, hogy olyan vehemenciával kritizálná az amerikai hadsereg afganisztáni jelenlétét, mint mondjuk Oliver Stone filmjei a vietnámi háborút – elvégre egy feddhetetlenül tisztességes amerikai katonát választ főszereplőül – de így is fontos küldetést teljesít.

Majdnem pontosan két évvel ezelőtt, 2021 augusztusának végén vonult ki az amerikai haderő Afganisztánból, és hiába ígértek amerikai vízumot az őket segítő helyi tolmácsoknak, közülük legalább háromszázat a tálibok kivégeztek. A szövetség végén megható közös fotókat nézegethetünk amerikai katonákról és az őket segítő tolmácsokról, ami azt sugallja, hogy a film is megtörtént eseményeken alapul. Valójában fikció a cselekmény, de amit látunk, akár meg is történhetett volna, és ha az amerikai kormány nem is tudta teljesíteni az ígéretét, legalább

Guy Ritchie filmje méltó emléket állít a háború névtelen hőseinek.