Reality Winner nem egy átlagember. Kezdjük ott, hogy a neve „Győztes Valóság”. Másrészt már 11 évesen, a 9/11-es terrortámadások után eldöntötte, hogy megtanul arabul, végül a pastu, a perzsa és a dari nyelvet is elsajátította. Tizenkilenc évesen csatlakozott az amerikai légierőhöz, ahol a drónprogramban dolgozott fordítóként.

Leszerelése után egy, a Nemzetbiztonsági Ügynökséggel szerződésben álló cégnél helyezkedett el, ahol az iráni űrhajózási programmal kapcsolatos dokumentumokat kellett lefordítania perzsáról. Közben CrossFitet és jógát oktatott, egészen addig, amíg 2017. június 3-án be nem csengetett hozzá az FBI néhány ügynöke, hogy házkutatást tartsanak. Azzal gyanúsították, hogy ő nyomtatott ki a munkahelyén egy belsős jelentést, amelyet aztán elpostázott a The Intercept nevű weboldalnak. Az iratok bizonyították, hogy Oroszország katonai hírszerzése megpróbálta befolyásolni a 2016. novemberi elnökválasztás kimenetelét a a szavazószoftverek elleni kibertámadással. Az eredmény: óriási belpolitikai botrány az egyik, ötéves börtönbüntetés Winnernek a másik oldalon.

Ebből a történetből lehetett volna feszült politikai thrillert, Michael Moore-féle dühödt dokumentumfilmet vagy több szálon futó csavaros politikai krimit is készíteni. Tina Satter rendező ehhez képest egy merőben unortodox ötlettel állt elő. Filmjének nem az a különlegessége, hogy arra az egyetlen napra koncentrál, és azon belül is csak egy pár órás intervallumra, amikor kivonult az FBI, és Winner végül bilincsben távozott, hanem ahogyan ezt teszi. Satter, aki korábban egy színdarabot is készített az esetből, az FBI felvételeinek leiratát használja dialógusként, vagyis kizárólag az hangzik el a filmben, ami a valóságban is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nincsenek frappánsan megírt mondatok, a néző tájékozódását segítő plusz információk, helyette az első félórában szinte valós időben nézhetjük végig, ahogy Winner és két ügynök ráérős beszélgetést folytatnak a járdán arról, hogy milyen fegyverei vannak a nőnek, hova tudná kikötni a kutyát, vagy, hogy melyik szobába üljenek le beszélgetni, miután véget ér a házkutatás.

Az a néző, aki nulla háttértudással indítja el a filmet, eddig a pontig azt is gondolhatja, hogy a Godot-ra várva modern amerikai feldolgozását látja, és valójában soha nem fog kiderülni, mi a történet tétje, mert a Reality csak a nyomozás banalitására akar rámutatni, illetve, hogy mennyivel unalmasabb a reality (a valóság) a filmeknél. Akár így is lehet nézni Satter rendezését, de az alkotó célja valószínűleg inkább az volt, hogy az eset hátterét már ismerő (amerikai) nézőnek az első harminc perc idegtépő nemtörténése alatt szépen a bőre alá kússzon a feszültség, és annál jobban ökölbe szoruljon a keze, amikor elkezdődik végre a kihallgatás, és kiderül, hogy mire megy ki is valójában a játszma.

A Reality koncepciója valóban meghökkentő, és aki a szinopszis alapján fordulatos és pörgős thrillerre számít, az csalódottan kommentelheti be a Port adatlapja alá, hogy „elvesztettem 75 percet az életemből.” A film mégis fogyasztható, ha elfogadjuk, hogy

itt a „valóságszag” nem hátrány, hanem épp a koncepció lényege,

illetve, ha rájövünk, hogy a készen kapott, és messze nem irodalmi dialógok nemcsak kötöttséget, hanem esélyt is jelentenek a színészek számára.

Főleg Sydney Sweeney az, aki lehetőséget kap rá, hogy bebizonyítsa, nemcsak az erotikus filmek és sorozatok (férfi)nézőmágneseként használható, de színészként is egészen kiváló – és ezt be is bizonyítja. Ezúttal az óriási nagy szemein van a fókusz, emlékezetes mondatok hiányában a tekintete az, ami beszédes. Először azt kell eljátszania az FBI-ügynökök felé, hogy nem tud semmit, de úgy, hogy a néző azért érezze, hogy valami vaj mégiscsak lapul a füle mögött, majd hitelesen kell azt a pillanatot is megmutatnia, amikor rájön, nincs értelme tovább hazudnia. Josh Hamilton és Marchánt Davis is hitelesen alakítják a ravaszságukat nyájas modorral és passzív-agresszív udvariasággal álcázó ügynököket, így a végére csak kialakul egy érdekes macska-egér játék – ha nem is éppen a körömlerágós fajtából.

A Reality abból a szempontból is betölti a célját, hogy enged teret a vitáknak. Az alkotók persze érezhetően szimpatizálnak a szivárogtatásért börtönnel fizető nővel (aki 2021 nyara óta már szabadlábon van), de nincsenek szomszédokos kamerába mondások, ahogy a hollywoodi #fontosfilmek-ben megszokott. Megkapjuk a tényeket, és aztán

eldönthetjük magunk, hogy szentesítheti-e a jószándék a jogsértést, és hogy árulónak vagy patriótának tekintjük-e Realityt.

A film az HBO Max műsorán érhető el.