A bolygónk egy párszor már majdnem elpusztult, de szerencsére mindig jött egy (amerikai) hős, és megmentette. A katasztrófafilmekben legalábbis ez a menetrend, és általában a felütés is ugyanaz. Egy szakmailag elhivatott csillagász / geológus / atomtudós detektálja a veszedelmet, értesíti az illetékeseket, akik riadóztatják a földkerekség legkiválóbb elméit, és elkezdenek közösen agyalni a megoldáson.

Adam McKay filmje is hasonlóan indul, egy csillagász-doktorandusz (Jennifer Lawrence) felfedez egy Föld irányába tartó üstököst, a tanára (Leonardo DiCaprio) értesíti a NASA bolygóvédelmi koordinációs hivatalának vezetőjét, és hamarosan mindhárman az Ovális Iroda előszobájában találják magukat. És ezen a ponton köszön be az általunk is ismert valóság a fikcióba, kiderül ugyanis, hogy ez az amerikai elnök nem a hollywoodi filmek felelősségteljes, emberarcú politikusa, hanem egy gátlástalan populista, aki a közelgő választás miatt nem akarja a népszerűségvesztést kockáztatni, ezért inkább elbagatellizálja a veszélyt. A tudósok jobb híján a médiához fordulnak, a legnépszerűbb reggeli beszélgetős műsorban próbálják figyelmeztetni a nézőket az elkerülhetetlen katasztrófára, de elsüllyesztik őket is a bulvár mocsarában.

McKay taplóvígjátékokkal indította a rendezői karrierjét (A híres Ron Burgundy legendája, Taplógáz: Ricky Bobby legendája), majd komolyabbra vette a hangvételt, és a 2008-as gazdasági világválságot feldolgozó A nagy dobással egészen az Oscar-díjig jutott. Legutóbbi filmje, a Dick Cheney portréját megrajzoló Alelnök egyszerre próbált hagyományos életrajzi filmként és szatíraként is működni, a végeredmény azonban a kelleténél propagandisztikusabb lett. A Ne nézz fel!-ben szerencsére újra stimmelnek az arányok, sőt a legnagyobb erénye, hogy

épp annyira vicces, mint amennyire ijesztően elszomorító.

Az elnöki kabinet parazitái, a mihaszna celebek vagy a techvilág szociopata vizionáriusai pont olyan nevetséges karikatúrák, mint a Will Ferrell-féle Ron Burgundy vagy Ricky Bobby, csak róluk tudjuk, hogy léteznek és köztünk járnak.

A filmet forgatókönyvíróként is jegyző McKay fő trükkje, hogy nem konkrét személyeket idéz meg, hanem több valós figurát gyúr össze egyetlen karakterbe. Meryl Streep tudományellenes elnökasszonyát nyilván Trump ihlette (mindketten a saját rokonukat tették kulcspozícióba), de populista húzásai más politikusokat is eszünkbe juttathatnak, akár a politikai paletta túloldaláról is. Mark Rylance zseniális techmilliárdosa, aki külsőre Craig Federighire, az Apple alelnökére hasonlít, egyszerre Elon Musk, Jeff Bezos és Mark Zuckerberg, de a Cate Blanchett által alakított sztárműsorvezetőnek is több előképe van.

McKay nem finomkodik, megkapja mindenki, amit érdemel, mégis gyorsan önismétlővé és tét nélkülivé válna a film, ha ezek a figurák lennének a főszereplők. Szükség van ellenpontra, a három tudósra, akik a normalitást próbálják képviselni a világvégi őrületben. Velük mindenféle irónia nélkül lehet azonosulni és együttérezni, így a finálé is nagyobbat üt. DiCaprio karakterének történetszálával ugyanakkor azt is tökéletesen illusztrálja az író-rendező, hogy

a hatalom és a hírnév szirénhangjai még azokat is elcsábíthatják, akiket amúgy eleinte nemes szándékok vezérelnek.

Ha az emberiségnek nem is, McKay-nek szerencséje van a pandémiával. A sztorival eredetileg arra világított volna rá, hogy a közelgő klímakatasztrófa árnyékában hogyan dugjuk a fejünket kollektíve homokba. Az olvadó jégtáblákon szörföző jegesmedvék és a műanyaggal elárasztott tengerek sokkoló látványa ellenére azonban ez a veszély még mindig túl absztrakt a többség számára, ha csak erről szólna a Ne nézz fel!, akkor aligha éreznék úgy a nézők milliói, hogy tökéletes lenyomata a valóságuknak. A kétéves születésnapját ünneplő Covid-járvány viszont elég érzékletesen mutatta be, hogy mennyire könnyen tud a feje tetejére állni a világ, és milyen következményei vannak, amikor a tudomány képviselői helyett a korrupt politikusok, az amorális gazdasági elit, és a mindenkit elbutító közösségi média diktálja az ütemet.

Van abban persze valami (ön)ironikus, hogy a Ne nézz fel! is tömve van sztárokkal, miközben a fő állítása az, hogy a média által generált zajban csak akkor lehet komoly témákról beszélgetni, ha infantilizálják vagy celebekhez kapcsolják azokat. A Netflix üzleti modellje eleve arra épül, hogy a húzónevekre garantáltan kattint a célközönség (lásd: Különösen veszélyes bűnözők), és most sem biztos, hogy eladható lett volna a produkció nélkülük. Az algoritmus nyilván kiszámolta, hogy Timothée Chalamet-re szükség van a megfelelő nézőréteg bevonzásához, mert a karakterének jelenlétét semmi más nem indokolja (pláne, mert így is túl hosszú a film), ahogy az introvertált és szürke tudós figurájára sem feltétlenül DiCaprio lett volna az alkatilag legideálisabb jelölt. Ezzel együtt a színészgárda minden tagja brillírozik, de még az all star gálából is kiemelkedik Meryl Streep, Jonah Hill és Mark Rylance zseniálisan tenyérbemászó hármasa.

Hiába fontos és aktuális film a Ne nézz fel!, akik magukra ismernek a görbe tükörben, aligha fogják díjazni a kritikát, mások pedig joggal érezhetik úgy, hogy McKay csak a nyilvánvalót mondja ki. Tény, hogy a film nem állít semmi forradalmit, pláne azok számára, akik eleve képben vannak a közélet történéseit illetően, és a fikciós sztoriktól inkább azt várnák, hogy kiszakítsa őket a valóságból. De ha most esetleg túlságosan is realisztikusnak hat a Ne nézz fel!, garantáltan jól fog öregedni, tíz, húsz vagy harminc év múlva

tökéletes időkapszulaként mesél majd  erről a korról, és akkor is tanulságos és mulatságos lesz.

Kivéve persze, ha a közéleti-politikai viszonyok még tovább abszurdizálódnak, mert akkor már nevetni se lesz kedvünk rajta.