Gyakran hangoztatom, és elmondom most is, a horror az utolsó olyan műfaj, amely igazán teret enged a kreativitásnak – még akkor is, ha rengeteg csapnivaló, olcsó, vacak horrorfilm készül. Itt ugyanis elég egy jó ötlet, ami, ha elég ütős és elég eredeti, végigvisz egy egész filmet, amihez gyakran elég két szereplő, a gyilkos és az áldozat. Pontosan ez történik a Netflixen futó Meg ne mozdulj! esetében, amihez nem kellett egy ódon kastély, drága speciális effektusok, egy rakás statiszta, CGI effekt vagy bármi más, csak egy erdő, néhány autó és egy tó. Meg egy filléres injekciós tű és a már emlegetett ötlet.

Hősnőnk, Isis (Kelsey Asbille) ébren fekszik az ágyában, miközben a férje mellette alszik, majd felkel, felveszi a futócuccát, kocsiba ül, és elhajt egy közeli erdőbe, de nem futni jött. Egy magas szikláig mászik fel, és hamar kiderül, itt halt meg a kisfia egy tragikus balesetben.

A kétségbeesett nő leugrani készül a szikla tetejéről,

de megjelenik egy Richardként bemutatkozó férfi (Finn Wittrock), aki addig tartja szóval, amíg Iris meg nem gondolja magát. Csakhogy amikor leérnek az elhagyatott parkolóba, a férfi ellene fordul, és egy sokkolóval kiüti őt. Amikor megkötözve magához tér, fogvatartója elmondja, hogy egy idegbénítót fecskendezett be neki, ami 20 percen belül teljesen mozgásképtelenné teszi úgy, hogy még beszélni sem tud majd, de mindent lát és érez. Innen szép nyerni, nem igaz?  

Iris megpróbálja kihasználni azt a 20 percet, ami még maradt a teljes lebénulás előtt, és itt kezdődnek a hihetetlenül izgalmas kalandok. A rendezők, Brian Nettó és Adam Schindler picit persze csalnak is, adott ponton behoznak olyan mellékszereplőket, akik segíthetnének hősnőnknek, amivel sikeresen adnak új lendületet a sztorinak, mert

a frappáns ötletek hátránya az, hogy csak akkor működnek, ha a készítők végig tartani tudják azt a tempót, amivel belevágtak az egészbe.

Márpedig a Sam Raimi produceri bábáskodásával készült Meg ne mozdulj! képes tartani azt a sebességet, ami szükséges ahhoz, hogy végigizguljuk a saját testébe zárt hősnő és a magát minden helyzetből kibeszélni képes gyilkos meséjét. Ők ketten ráadásul bizarr módon elkezdenek kötődni egymáshoz, hiszen az egész onnan indult, hogy a férfi megmentette a nő életét. A film ügyes trükkje az, hogy egy ponton túl a párbeszédek elkezdenek rezonálni egymásra, a gyilkos az általa foglyul ejtett lány szavait használja arra, hogy az adott helyzetet a saját javára fordítsa, majd amikor fordul a kocka, Iris használja fel ellene az ő szavait.

Mert persze fordul a kocka, erről szól ez a műfaj, és bár, mivel minden fényes nappal történik, a film nem érződik horrornak, mégis a horrorfilmek jellegzetes szabályait követi. Van persze a dologban érzelmi szál is, hiszen végső soron

azt látjuk, ahogy egy gyászoló nő szó szerint újra élni akar, és nem csak túlélni.

Ez a rész kicsit el lett maszatolva, lehetett volna ezt erősebben, markánsabban is éreztetni, de a készítőket láthatóan inkább az foglalkoztatta, mit lehet kihozni egy lebénult hősnő harcából – és dicséretükre mondva, elég sokat hozta ki belőle. És még egy kicsit szemtelenek is voltak: kétszer is megvezetnek minket egy-egy olyan megoldással, amire az átlagnéző aligha számít, és ezek közül az egyik egy rendhagyó megoldás, csak végül nem akartak vagy mertek túl cinikusak lenni. Írjuk továbbá azt is a javukra, hogy ez nem lett a sokadik női bosszúfilm, mert csak attól, hogy valaki pasas, nem muszáj gonosznak, butának vagy szimplán előítéletesen ostobának lennie, mint például legutóbb Anna Kendrick első rendezése, a Nő a reflektorfényben esetében.

Az egyszerű alapötlethez persze kellett a két főszereplő játéka is. A Yellowstone-ból ismert, gyakran indiánt játszó, de apai ágon valójában félig kínai Kelsey Asbille arcra kicsit olyan, mintha nem is igazi ember lenne, hanem egy mesterséges intelligencia által kreált karakter, tökéletes arcformával és kifejező szemekkel. Ő akkor igazán jó, amikor bajban van, menekülnie kell, mert a színészi eszköztára kissé limitált, és ugyanez igaz Finn Wittrockra, aki egy kicsit a fiatal Josh Brolinra emlékeztet. Ő is akkor igazán nézhető, amikor improvizálnia kell, amikor fel kell találnia magát és vagy a lány fölé kell kerekednie, vagy egy harmadik féltől kell megszabadulnia valahogy,

de egy ilyen sztoriban sosem a briliáns színészi játék számít, hanem maguk a karakterek,

és azok az akadályok, amiket le kell küzdeniük, legyenek jók vagy rosszak. Itt nincs semmi túlkomplikálva, ami jó is, meg nem is. A történet végig leköt, odaszegez a székhez, nincs semmi üresjárat, amiért le a kalappal, ugyanakkor nincs meg az a már emelgetett érzelmi többlet vagy emlékezetes színész mozzanat, ami miatt mindez igazán emlékezetes maradt volna. Az alapötlet viszont tényleg baromi jó.

Értékelés: 8/10