Beülnénk egy olyan filmre, amely arról szól, hogy hogyan fejlesztették ki a Pilóta kekszet az 1960-as években? És ha ez nem egy száraz dokumentumfilm lenne, hanem agyment vígjáték, amiben a Győri Keksz és egy rivális állami vállalat közötti harc a világpolitikára is kihatna, és egymásnak adnák a kilincset a legnagyobb sztárok a legkisebb mellékszerepekben is?

A többség válasza valószínűleg az lenne, hogy igen, hiszen a témához bárki tudna kapcsolódni, aki gyerekként maga is falta a Pilótát. Erre a nosztalgiára alapoz Jerry Seinfeld standup-legenda első rendezése, a Cukormáz nélkül is, amely az ikonikus amerikai gyorssütemény, a Pop-Tarts eredettörténetét regéli el.

Az utóbbi években annyi hasonló „márkafilm” készült, hogy akár trendről is beszélhetünk. Ben Affleck és Matt Damon tolmácsolásában megtudhattuk, hogyan fejlesztette ki a Nike az Air Jordan cipőt (Air – Harc a legendáért), kiderült, kinek a nagy ötlete volt a Tetris (Tetris), mi áll a csípős Cheetos chips mögött (Flamin’ Hot: Egy pikáns sikertörténet) vagy miért bukott meg az üstökösként induló kanadai mobiltelefonos cég (BlackBerry). Ezekben a filmekben egy dolog mindenképp közös: a szórakoztatás mellett rögzíteni is akarják a (márka)történelem egy-egy fejezetét, és ezért csak mérsékelten rugaszkodnak el a valóság talajáról – ez alól csak a Flamin’ Hot a kivétel.

A netflixes Cukormáz nélkül alkotóinak szerencsére semmilyen hasonló ambíciói nem voltak. Az alaphelyzet persze tényeken alapszik, a Pop-Tarts nevű készre sütött édességet tényleg a 60-as években (egész pontosan 1964-ben) kezdte el gyártani a Kellogg's élelmiszeripari óriás, és valóban komoly konkurenciaharc kísérte a megszületését. A Post nevű rivális cég volt az, amely elsőként fejlesztett ki egy módszert az élelmiszerek részleges dehidratálására, de elkövettek egy óriási baklövést. Még azelőtt jelentették be, hogy hamarosan piacra dobják a Country Squares nevű új reggeli édességüket, hogy megkezdték volna a gyártást, a Kellogg's így képes volt rohamtempóban, négy hónap alatt előállni a saját verziójával, amivel le is nyomta a konkurenciát.

Seinfeld és írótársai ebből a rivalizálásból kanyarítottak ki egy olyan agyament sztorit, ami

még egy rajzfilmben is túlkapásnak minősülne.

Az író-rendező maga alakítja a Kellogg's marketingvezetőjét, aki felfedezi, hogy a Post kukáiban gyerekek lakmároznak, és így jön rá, hogy a versenytárs valami nagy dobásra készül. Ráveszi főnökét, Edsel Kellogot, hogy hozza vissza a vállalathoz Donna "Stan" Stankowskit, aki jelenleg a NASA ételfejlesztő részlegén dolgozik, és akinek a segítségével talán ki tudnák kísérletezni a saját verziójukat az új gasztronómiai csodafegyverből. A folytatásban képbe kerül a Puerto Ricó-i cukormaffia feje, El Sucre, a pozícióit féltő tejkartell (a Pop-Tartsba ugyanis nem kell tej), sőt, a szálak egészen Kennedy elnökig és a Szovjetunió fejéig, Hruscsovig vezetnek. És közben, nem mellesleg, az addig uralkodónak számító gabonapelyhek és egyéb reggeli ételek kabalafigurái lázadozni kezdenek, és tüntetést szerveznek.

Rövidebben összefoglalva,

a Cukormáz nélkül az édességháborút nagyítja fel a hidegháborús űrfegyverkezés és az ahhoz kapcsolódó nagypolitikai játszmák szintjére,

ami, lássuk be, szellemes ötlet. Tele van zsúfolva hasonló gegekkel a film, legyen szó a morbid „müzlis temetésről”, az atomkísérlethez hasonló labortesztekről, vagy arról a tényről, hogy a Frosted Flakes tigriskabalájának bőrébe egy angol Shakespeare-színészt bújtatnak. A poénsűrűség már-már nagyobb, mint a Csupasz pisztoly-filmekben, a sztárkoncentrációt illetően pedig nincs is mihez mérni a produkciót. A főbb szerepekben olyan színészek bohóckodnak, mint Melissa McCarthy a stand-uposként is aktív Jim Gaffigan és Amy Schumer, kisebb-nagyobb epizódszerepekre pedig olyan sztárok igent, mint Peter Dinklage, Christian Slater, Hugh Grant, Bill Burr vagy Jon Hamm, aki gyakorlatilag a Mad Menben játszott karakterét kelti újra életre. Ők láthatóan élvezettel tolják fullba a kretént, és képesek még a kevésbé szellemes poénokból is kicsiholni a maximumot. 

A gyenge pont mellettük egyértelműen Jerry Springfield, aki sosem a színészi zsenijéről volt híres, már kultikus szitkomjában, a Seinfeldben is ő számított a legkevésbé képzett komikusnak – de ezzel valószínűleg ő is tisztában van, és ezért döntött úgy, hogy több évtizedes kapcsolati tőkéjét mozgósítva annyi nagy nevet hív meg a filmbe, amennyit nem szégyell. Rendezőként sem tűnik őstehetségnek, vizuális szempontból mégis vállalható a Cukormáz nélkül – nyilván nem függetlenül attól, hogy a kamera mögött a veterán Bill Pope (Spinédzserek, Mátrix-trilógia, Scott Pilgrim) állt.

Az mindenképpen Seinfeld javára írható, hogy nem engedett a kísértésnek, és hagyományos „márkafilm” helyett annyi komolyságot vitt csak a sztoriba, amennyit egy kenyérpirítóban elkészíthető junk food megérdemel. Más kérdés, hogy a sztoriból ki lehetett volna hozni egy olyan szatírát, amely egyszerre parodizálja a „márkafilm” műfaját és kommentálja az amerikai konzumkultúrát is. A Cukormáz nélkül ehelyett egy

olyan súlytalan blődli lett, ami leginkább csak az amerikai boomerek nosztalgiareceptorait ingereli.

Aki ugyanis nem az USA-ban nőtt fel, és nem vágja kívülről a 60-as évek Amerikájának popkulturális referenciáit, azt annyira szólítja csak meg a film, amennyire egy amerikait egy Pilóta kekszről szóló komédia.