Az angol roadkill kifejezés az út szélén hagyott, elütött állatot jelzi, és a nagy kérdés az, hogy az HBO GO-ra most felkerült, különben a BBC számára készített Roadkill című négyrészes minisorozatban ki lesz az, akit az út szélén hagynak. A nagy esélyes nyilván a főhős, Peter Laurence (Hugh Laurie), a brit konzervatív politikus, akit történetünk elején még közlekedési miniszterként ismerhetünk meg, és mi másról szólna egy ilyen sorozat, mint arról, hogy mit rejteget egy ilyen sikeres és gátlástalan férfi múltja – aki mindenre csak azt mondja, „a múlt az a múlt, lépjünk gyorsan tovább!”

Peter Laurence-t a tárgyalóteremből kilépve ismerjük meg, amint éppen megnyert egy rágalmazási pert – azt állította róla egy újságírónő (Sarah Greene), hogy pozícióját magánvagyona gyarapítására használta. Az újságírónőt annak rendje és módja szerint ki is rúgják, a megdicsőült és valóban népszerű, magát a nép fiaként reklámozó Laurence, akinek saját betelefonálós műsora is van, már magasabb pozícióról álmodozik, és úgy tűnik, hogy ezt meg is kaphatja a miniszterelnök asszonytól (Helen McCrory). Csakhogy az egyszer már legyőzött újságírónő nem adja fel, a miniszterelnök biztosra akar menni, ezért kutakodni kezd a férfi múltjában, és pont ekkor érkezik egy telefonhívás valakitől, aki azt állítja, ő Laurence sosem látott lánya. Ja, majd elfelejtettük, a hívás egy női börtönből érkezik, ahol hamarosan lázadás tör ki.

Ezek persze egy politikai thriller szokásos alapelemei a könnyedebb műfajból – legalábbis eddig csak a korrupció és a tiltott kapcsolatok gyaníthatók, semmi igazán hardcore -, vagyis a David Hare forgatókönyvíró (Az órák) által jegyzett, Michael Keillor rendezte széria nem sokkolni akar, nem lépi túl a műfaj határait, sőt, nagyon is tiszteletben tartja azokat. A briteknél  nagy hagyománya van a rendszerint életrajzi filmbe csomagolt politikusportrénak, igaz, itt fiktív karakterekről van szó, még akkor is, ha a miniszterelnöknő nyilván Theresa May-re, főhősünk pedig a jelenlegi miniszterelnökre, a meglehetősen megosztó Boris Johnsonra emlékeztet. És az ilyen portréknál a múltbeli bűnök csupán a történet mozgatói, a hangsúly egyrészt a mindennapi ügymenet apró részletein, másrészt a politikai machinációkon van. És itt mindkettőt jól eltalálták.

A Roadkillben két dolog jött össze igazán: hősünk életének tempója, amit valójában különböző szárnysegédek, asszisztensek, sofőrök és mások működtetnek – akik persze bármikor gazdájuk ellen fordulhatnak -, illetve Hugh Laurie alakítása. Laurie, az egykori zseniálisan hibbant Doktor House  persze játszott már emlékezetes negatív főhőst a szintén a BBC-nek készült az Éjszakai szolgálatban (2016), csakhogy az amolyan James Bond- féle szupergonosz volt, amilyen a való életben talán nem is létezik, Peter Laurence viszont nagyon is valóságosnak tűnik a maga gyors intelligenciájával, arroganciába hajló, túlzott önbizalmával. Olyan karakter, akit nem szeretünk, mégis önkéntelenül drukkolunk neki, amikor kutyaszorítóba kerül – és nyilván kerül. Itt az ő bőrére megy a vásár, ugyanakkor ő is van olyan pozícióban, hogy árthasson másoknak, Laurie számára pedig ideális a szerep. Különösebben meg sem kell erőltetnie magát, élvezet nézni már azt is, amikor pár pillantással felméri a terepet és a lehetséges veszélyeket, és a legegyszerűbb mondatok is másként hangzanak az ő szájából.

Tényleg jutalomjátékról van szó, talán túlságosan is. Ha ugyanis egy ilyen kaliberű színész ekkora teret kap, akkor másnak már nem nagyon jut hely. Legfeljebb a jobbkezét alakító Iain De Caestecker mondhat magának izgalmas karaktert és elég játékidőt, de ha úgy vesszük, ez a figura is Laurence/Laurie egyfajta meghosszabbítása, kiegészítője, egyetlen dolga az, hogy rá reflektáljon. Persze menet közben még az is kiderülhet, hogy NEM ez az egyetlen dolga, hiszen egy politikai thrillerben nagyon gyorsan megváltozhat a felállás és átírhatják a játékszabályokat, a Roadkill pedig eddig izgalmasan játszott el ezekkel a lehetőségekkel.

Értékelés: 8/10