Nem kevesebbre mint Róma születése előzménytörténetének elmesélésére vállalkozott egy olasz sorozat, és az eddig látottak alapján nem is csinálják rosszul.
Képzeljük el a kort, amikor az emberiség már túllépett az őskoron, de még előtte volt az ókori civilizációk kifinomultsága és pompája! Ugye, hogy milyen nehéz elképzelni ezt? Merthogy például az itáliai félsziget Róma előtti életéről a legtöbbünknek legfeljebb néhány etruszk szobrocska és pár törött cserépedény jut eszébe, de azt, hogyan éltek vagy öltöztek az akkori apró latin királyságok és városállamok, szerintem még a történészek is leginkább találgatásokból rakják össze. Ezért is merész Michele Alhaique és Matteo Rovere rendezőpáros munkája, akik Róma alapításának előzménytörténetét mesélik el az HBO GO-n az első két epizóddal most nyitó, tíz részes sorozatukkal.
Ami azért vicces, mert ez az előzménytörténet előzménytörténete, a Romulus ugyanis Rovera tavaly bemutatott 123 perces nagyjátékfilmje, a Romulus és Remus: Az első király „elé” készült, vagyis a híres ikerpárról itt még szó sincsen. Szó van viszont egy másik ikerpárról, illetve a 30 király szövetségéről, amelyet Alba királya vezet békében és egyetértésben. Történetünk kezdetéig. Merthogy hónapok óta nem esett az eső, ami akkoriban csak egyet jelenthetett: az istenek haragszanak, a sebtében elvégzett madaras jóslás után – nem vicc, a madarak repte fontos kiindulópont volt - pedig a közösség arra jut, a királynak távoznia kell. A helyét a király unokái, két ikerfivér veszi át, ám nagybátyjuk több szövetséges király és felesége unszolására a fiúk életére tör. Eközben megismerjük a Vesta-szűz Iliát (Marianna Fontana) – az ő jóslataiknak is döntő szerepe volt akkoriban -, és a férfivá avatási szertartás során az erdőbe kizavart fiatal férfiak csoportját, akik úgy élnek, mint a vadállatok, és akik közül a legerősebb kiáltja ki magát királynak.
Az most még nyitott kérdés, hogyan jutunk el innen a világ egyik leghatalmasabb, legdicsőbb birodalmának alapításáig – bár a kicsit alaposabb történelmi ismeretekkel bírók már néhány név hallatán biztos felkapják a fejüket -, de a sorozat nem halad rossz irányba. Arra azért kicsit összerázkódtam, hogy a főcím alatt a Tears for Fearstől a Shout című ezer éves sláger feldolgozása szólalt meg – ezt mégis hogy gondolták? -, és van egy-két más észrevétel is. A hatalomátvétel több mozzanatában túlságosan is erősen emlékeztetett a Macbeth alaptörténetére, az erdőben élők pedig mintha a Legyek ura kissé túlkoros szereplői lennének, de lehet, hogy ez csak azoknak zavaró, akik mindig „filmben” gondolkodnak. A lényeg viszont az, hogy sikerült tényleg megeleveníteni azt a korszakot, amiről a legtöbbünk azt sem tudja, hogyan nézett ki, és sikerült egy több szálon futó, izgalmas történetet elindítani.
Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a Romulust a színészi alakítások viszik előre – ezt a mindig kissé túlgesztikulált olasz produkciók esetében amúgy is néha nehéz megítélni -, de nem ez számít, hanem az, hogy viszonylag jó arcokat találtak. Legalábbis olyanokat, akiket meg lehet szeretni – a két testvér nekem például elsőre kicsit olyan volt, mint a külvárosi olasz suttyók egy kortárs filmből -, de ahogy haladt előre a történet, úgy váltak egyre hitelesebbé a figurák. Meglepő módon sokat számít, hogy nagyrészt ismeretlen arcokat látunk, ami azért jó, mert őket könnyebb erre a korra formálni. Marianna Fontana az Elválaszthatatlanokból (2016) és a Capri Revolutionból lehet ismerős, Andrea Arcangeli esetleg A holnap egy új nap című vígjátékból, Emilio De Marchi pedig a Rémálomházból (2007), de ez szinte lényegtelen. Elég annyi, hogy itt minden működni látszik, aztán persze ez mehet bármilyen irányba is, korai még megmondani, de az alapok megvannak.
Értékelés: 7/10
