A világjárvánnyal kezdődött minden, pontosabban azzal, hogy Kaitlin Olson (a Felhőtlen Philadelphia sztárja) úgy döntött, meglátogatja a szüleit, így a férje, Rob McElhenney (a Felhőtlen Philadelphia másik sztárja és kreátora) egyedül maradt otthon. Korábban együtt belenéztek a Sunderland, amíg csak élek című netflixes dokusorozatba, de Kaitlint valamilyen rejtélyes oknál fogva nem kötötte le az angol másodosztályban szerencsétlenkedő futballcsapat története, ezért nem is folytatták. McElhenney később mégis adott egy esélyt a szériának, és annyira berántotta, hogy a felesége távollétében egyben ledarálta mind a két évadot.

A Sunderland, amíg csak éleket a Mythic Quest (McElhenney másik sitcomjának) egyik írója, a brit Humphrey Ker ajánlotta a figyelmébe. Korábban ugyanis McElhenney gúnyolta az ebédszünetekben meccseket streamelő angol kollégáit, illetve az amerikaiak által csak soccernek nevezett sportot, mondván unalmas, állandóan csak oldalra passzolnak, ráadásul rengeteget színészkednek a játékosok. Ker abban bízott, hogy ha McElhenney belenéz a Netflix sorozatába, akkor megérti, hogy mit is jelent a labdarúgás az angolok számára. McElhenney pedig nemcsak, hogy megértette, de olyan erős izgalmi állapotba került a látottaktól, hogy azonnal ráírt Kerre azzal, hogy venni kéne egy csapatot.

Miután tisztázódott, hogy McElhenney nem viccelt, megkezdődött a klubvadászat, így került képbe a walesi Wrexham városának ötödosztályban veszteglő, csőd szélén táncoló csapata, az 1864-ben alapított, és ezzel a világ harmadik legrégebbi profi klubjának számító Wrexham A.F.C. A vételi ajánlat  előtt McElhenney megpróbálta szponzorként bevonni Ryan Reynoldsot, a kanadai sztár azonban jobb ajánlatot tett, és inkább társtulajdonosként szállt be. Így történt, hogy két hollywoodi színész – akik élőben addig még nem találkoztak, és mindössze néhány twitterüzenetet váltottak egymással – 2021 februárjában, a világjárvány közepén megvásárolt egy kis, észak-walesi klubot, majd ügyvezető igazgatónak Humphrey Ker személyében kineveztek egy semmilyen releváns szakmai tapasztalattal rendelkező stand-up komikust és sitcomírót.

Ugyan, mi baj történhetne?

A Wrexham A.F.C. drukkerei, akik még az ötödosztályban is megtöltik sokszor a 10 ezer férőhelyes Racecourse Groundot, nem fogadták tűzijátékkal az új tulajokat (voltak páran, akik igen, és még Deadpool-jelmezt is felvettek a jeles alkalomra). Az aggodalmuk nem volt alaptalan, az elmúlt években divat lett Hollywoodban a klubvásárlás, illetve befektetés – lásd: Natalie Portman (Angel City FC), Matthew McConaughey (Austin FC), Reese Witherspoon (Nashville SC), Drew Carey (Seattle Sounders) vagy Will Ferrell (LAFC) –, és a sztárokat többnyire nem a labdarúgás iránti lángoló szenvedélyük motiválja. A magasabb osztályokból is lehetne sorolni az elrettentő példákat arra, amikor az új, jellemzően külföldi tulajdonos érkezése és az általa eszközölt változtatások – például az átigazolási politikában – kikezdik a klub identitását. De ha ez a szcenárió nem is következik be, még mindig fennáll annak a veszélye, hogy az első kudarcok után a türelmetlen sztárok megunják az új játékszerüket, és lelépnek, a szurkolók pedig ott maradnak remény és illúzió nélkül.

Bár még csak az elején tartunk, a Wrexham hollywoodi sztorijához szerencsére nem ilyen finálé íródik. Reynoldsék nyilván üzleti vállalkozásként is tekintenek a befektetésükre, de az „elefánt a porcelánboltban”-módszer helyett a tiszteletet és az empátiát tűzték a zászlajukra, hangozzék ez bármennyire is giccsesen. Mindketten jó színészek,

biztos el tudnák játszani azt is, hogy nem teljesen kínai számukra a "soccer" világa, a walesi kultúra vagy akár csak a lesszabály, mégis inkább felvállalják, hogy laikusok

– cserébe viszont szeretnék megérteni a közeget és kiszolgálni a szurkolói igényeket.

Különösebb okuk persze nem is lenne letagadni, hogy botcsinálta Ted Lassóként mozognak futballmenedzserkedés világában, elvégre ettől eladható a történet a nagyközönségnek, és erre a szórakoztató alaphelyzetre lehet egy komplett dokusorozatot is felhúzni. A FX-en futó (nálunk a Disney+ felületén elérhető) Üdv Wrexhamben messze nem az első fecskéje a komplett szezont végigkövető sportdokusorozat műfajának, készült már hasonló az Arsenalról, a Manchester Cityről, a Juventusról és a Boca Juniorsról is. A menetrend mindig hasonló, a kamerák ott vannak az edzéseken, az öltözőkben, a klubházakban, és meccsről meccsre együtt élhetjük meg a sikereket és a kudarcokat a játékosokkal, a vezetőséggel és a szurkolókkal. A különbség mindössze annyi, hogy a vérprofi gigaklubok aligha engedhetik meg maguknak, hogy valódi dokusorozat helyett ne egy sokszorosan leellenőrzött, jóváhagyott PR-produkció készüljön, míg az Üdv Wrexhamben – a tényleg kiváló Sunderland, amíg csak élekhez hasonlóan –

legalább annyira szól a helyi közösségről, a játék kultúrateremtő funkciójáról, mint arról, ami a pályán zajlik.

A széria szexepiljét papíron a két sztár jelenléte adja, és az első epizódban még tényleg ők vannak a fókuszban, elmesélik, miért akarják megvenni a csapatot, aztán a klubvásárlás gyakorlati problémáit is megismerjük. A folytatásban azonban egyáltalán nem tolják magukat előtérbe, sőt vannak olyan epizódok, ahol néhány percre jelennek csak meg, helyettük a filmes stáb minden részben más-más nézőpontból dokumentálja a szezon történéseit. Megismerünk különböző hátterű és életkorú drukkereket, néhány klubnak dolgozó önkéntest vagy a stadion melletti szurkolói kocsma tulaját és törzsvendégeit, akik visszatérő szereplőkként kommentálják az eseményeket, és elmesélik, mennyire nélkülözhetetlen része az életüknek a csapat, és milyen magánéleti problémákat tudnak vele enyhíteni. Ugyanígy egy-egy játékos is kiemelt figyelmet kap, van, akit a kamera az otthonába is követ, tanúi lehetünk annak is, amikor egy fiatal védővel közlik, hogy nem számítanak többé a játékára, vagy amikor az egyik legmegrázóbb epizódban a csapat saját nevelésű fiatal sztárja elveszíti születendő gyerekét.

Ahogy az borítékolható, vannak hullámvölgyek (a szezon első felében csak azok vannak), sorsfordító pillanatok (mint a két támadó, Paul Mullin és Ollie Palmer leigazolása), drámai helyzetek (amikor a tulajdonosoknak el kell dönteniük, hogy kirúgják-e az edzőt), plusz letaglózó vereségek és katartikus gólok. Úgy nevezett futballszakmai szempontból is izgalmas belülről látni, hogyan működik egy klub az ötödosztályban, milyen problémákat kell megoldania a vezetőségnek, vagy hogy mennyi fuck hagyja el a menedzser száját az öltözőben egy vesztésre álló meccs szünetében (rengeteg), de

a Ted Lassóhoz hasonlóan az Üdv Wrexhamben élvezeti értékét sem csökkenti, ha be vagyunk oltva foci ellen.

A sorozat azt próbálja meg bemutatni minden lehetséges oldalról és szemszögből, mit jelent egy nagybetűs közösség, és hogyan néz ki az, amikor több tízezer ember együtt esik eufóriába vagy depresszióba, mekkora szerepe van a sportrituáléknak a (férfi)barátságok ápolásában, és miért nem üres szólam az, hogy a futball sokkal több, mint egy játék. Az alkotók ezt a missziót olyan ügyesen hajtják végre a játékosok és a drukkerek premier plánba hozásával és a meccsek hangulatának visszaadásával, hogy

igazán jégszívű nézőnek kell lenni ahhoz, hogy ne váljunk az évad végére legalább egy kicsit Wrexham-szurkolóvá.

Pont úgy, ahogy McElhenney és Reynolds, akik elméletben talán tudták, mire vállalkoznak és mit remélnek, de aligha lehettek biztosak abban, hogy befogadja őket a közösség, vagy hogy a Wrexham A.F.C. többé válhat számukra egy üzleti projektnél. Mégpedig ez történik: a sorozat nézői végigkövethetik, ahogy a két jöttment csepürágó a szezon közbeni nagy keservek és az apró örömök megtapasztalása közben igazi drukkerekké válnak, és megélik az összetartozásnak azt az élményét, amit egy amerikai csapat szurkolójaként hiába is várnának.

A megálmodott happy endre egyelőre várni kell, ezért Reynoldsék folytatják a munkát, és természetesen készül a második évad is. De ami ennél is fontosabb, hogy mióta átvették a klubot, és világossá vált, hogy nemcsak az imázsukat, de a közösséget is építeni akarják, egyre több szurkoló tér vissza a lelátókra, és a város újra képes hinni.

Egy sitcomsztár és egy Marvel-színész csapata több tízezer észak-walesi embernek adja vissza a reményt hétről hétre,

és ez többet ér, mint a dokusorozat (amúgy kiváló) nézettségi adatai vagy bármilyen tévés díj.

A sorozat a Disney+-on látható.