Lars a hétvégén végezni akar a feleségével, de Lisának is hasonló tervei vannak vele, ám a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy tervezték. A norvég Az utazás a Netflix legsötétebb fekete vígjátéka.
Lars (Aksel Hennie) egy norvég szappanopera rendezője lelkesen készül a hétvégére. Mindenkinek elmeséli, hogy elutaznak apja isten háta mögötti víkendházába, a felesége pedig minden áron egyedül akar kirándulni, ami szerinte kifejezetten veszélyes. Be is vásárolt az útra: vett finom hátszínt a kedvenc hentesétől, illetve ácskalapácsot, fűrészt, szigetelőszalagot és rengeteg erős kötelet a barkácsboltban, nagyjából mi is tudjuk, hogy miért. Csakhogy Lars svéd felesége, a színésznő Lisa (Noomi Rapace) is látja, miről van szó, és ő is felkészült minden eshetőségre, így elkerülhetetlen véres összecsapásuk nagyjából egyenlő esélyekkel zajlik, és azt is megtudjuk, miért is acsarkodnak egymásra, majd hívatlan vendégek toppannak be. Majd újabbak és újabbak.
A Náci zombik (2009) című bizarr horrorvígjáték sikere után Tommy Wirkola rendező megjárta Hollywoodot is, csinált kosztümös akciófilmet (Boszorkányvadászok, 2013) és szintén Noomi Rapace főszereplésével furcsa disztópikus kalandfilmet (Hét nővér, 2017), de valószínűleg rájött, hogy túl nagy neki az álomgyár, ahogy arra is, hogy ami igazán fekszik neki, az az éjsötét, akár horrorral dúsított vígjáték, és minél vadabb, annál jobb. Az utazás nagyon vad, különösen ahhoz képest, hogy mindez egy hétköznapi házastársi veszekedéssel indul, de pont attól lesz egy idő után annyira eszelős, hogy egy teljesen hétköznapi helyzetből képes egy japán horrorfilmet megszégyenítő vérfürdőt rendezni, és ez a film nem az érzékeny idegrendszerű nézőknek készült.
Wirkola nagyon elemében van, és nem csak az egyes véres jeleneteket képes tökéletesen megkoreografálni, hanem az odáig vezető utat is bravúrosan építi ki, amihez gyakran ugrik vissza az időben, hogy megágyazzon ne csak annak, ami jön, hanem megmagyarázza azt is, amit éppen láttunk. És az a trükk, hogy ez egy nagyon egyszerű sztori, mégis rengeteg csavar van benne, ahogy folyamatosan változnak az erőviszonyok a különböző szereplők között. És ezek a szereplők egyre jobban leamortizálódnak, ahogy haladunk előre, hiszen brutálisan bánnak egymással, de ez a fekete vígjátékok „varázsa”, hogy a néző – tisztelet a kivételnek, de én nem tartozom közéjük – lelkesen röhög, amikor valami olyan kegyetlenség történik a vásznon, amitől a való életben ott helyben elhánynánk magunkat.
Egy modern filmben egy nő is annyit kap, amennyit egy pasas, így hát szegény Noomi Rapace-t (A tetovált lány) majdnem annyira péppé verik, mint Aksel Hennie-t (Max Manus, Fejvadászok), és csak azért nem sajnáljuk őket, mert mindkettőjüket kifejezetten ellenszenves karakterként ismertük meg. És karakterfejlődés szempontjából jót is tesz nekik a brutális terápia, ami jelen esetben a karakterfejlődés mozgatórugója is egyben, és van egy vagy két jelenet, amit érzésem szerint jócskán túltoltak, de ezek is kapnak a végére egy jó kis csavart, hogy mégse legyen ízléstelenül sok a dolog. Igaz, ennek a műfajnak eleve az a lényege, hogy itt bármit túl lehet tolni, sőt, túl is kell, és itt megengedett, hogy egy rakás poént süssenek el akár egy rakás náci szarról is - igen, jól olvasták, náci szarról. Ezt a receptet nyilván nem Tommy Wirkola találta fel, de remekül használja!
Értékelés: 8/10
