Mi újat lehet még mondani a sorozatgyilkosos thriller műfajában? A rutinos néző és a sokat látott kritikus erre nyilván rávágná, hogy semmit. Láthattuk már jó párszor a klasszikus nyomozós verziót (Az embervadász, Hetedik), azt is, ahol a gyilkos besegít a rendőröknek (A bárányok hallgatnak), vagy amikor végig őt követjük (Henry - egy sorozatgyilkos portréja), a tévében pedig már az antihősszerepet is megkapta (Dexter).

Pascal Plante kanadai író-rendezőt ezek az előzmények nem tántorították el attól, hogy új fogást keressen a műfajon – és sikerült is megtalálnia. A Vörös szobák látszólag nagyon is ortodox módon, bírósági drámaként indul, az első jelenet ugyanis a tárgyalóteremben játszódik, ahol kiskorú lányok meggyilkolásával gyanúsított férfi ül a vádlottak padján, aki ráadásul videóra vette a kínzásokat, a felvételeket pedig az internet „vörös szobának” nevezett sötét bugyraiban értékesítette. A vád ismertetése közben a kamera végigpásztáz a közönségen, és megállapodik egy, az eseményeket közönyös arccal figyelő nőn. Mint kiderül, nem egy ügyvéd, ügyész vagy nyomozó a főszereplő, hanem a tárgyalást magánszorgalomból látogató Kelly-Anne, akinek látszólag semmi köze az ügyhöz.

Plante filmje a folytatásban sem hajlandó egyből kiteríteni a lapjait, a rejtélyes nő motivációiról ugyanis nem sokat tudunk meg. Az kiderül, hogy civilben sikeres modell, aki egy felhőkarcoló luxuslakásában él, és nem mellesleg kiváló hacker és online pókerjátékos, de hogy mi célból követi a feltételezett sorozatgyilkos perét, az homályban marad. Szociális kapcsolatai látszólag nincsenek, csak akkor nyílik meg egy kicsit, amikor befogad a lakásába egy, a tárgyalást szintúgy civilként követő fiatal lányt. Az egyértelmű, hogy Clementine igazi groupie, rajong a férfiért, és nem azért, mert gyilkosnak tartja, hanem mert hisz az ártatlanságában. A központi rejtély mellett a Vörös szobák legérdekesebb része ennek az alkalmi barátságnak a kialakulása, a két nő ugyanis jobban aligha különbözhetne egymástól. Kelly-Anne egy érzelmeit leplező, kiismerhetetlen, hűvös profi, aki kvázi szociopataként viselkedik, míg Clementine egy fiatal, naiv, könnyen megtéveszthető vidéki lány, akinek a rendező a (feltételezett) sorozatgyilkos iránti vonzalmát mégsem gúnnyal, hanem empátiával mutatja be, rávilágítva a lehetséges okokra.

A klasszikus thrillerekhez hasonlóan a Vörös szobákban is van nyomozós szál, a dark weben kering ugyanis egy snuff videó, amivel állítólag minden kétséget kizáróan be lehetne bizonyítani, hogy a vádlottak padján ülő férfi-e az igazi sorozatgyilkos – a korábbi, általa készített felvételeken ugyanis nem látszik az arca. A nyomozást azonban itt nem a rendőrök végzik, hanem Kelly-Anne, aki pusztán az online térben kutakodva egyre közelebb kerül az igazsághoz. A néző ellenben még itt sem dőlhet hátra, mert fogalma sincs, hogy drukkolhat-e a főszereplőnek, az ugyanis nem derül ki, hogy miért akarja a nő a snuff videót megtalálni. Azért, hogy átadja a rendőrségnek vagy, hogy kitörölje, hozzájárulva ezzel a gyilkos felmentéséhez?

A Vörös szobák legnagyobb érdeme az a bravúrosan szerkesztett forgatókönyv,

amely lehetővé teszi ennek a rejtélynek a lebegtetését egészen az utolsó utáni pillanatig. Egy kevésbé bátor műfaji filmes nem tudna ellenállni annak a kísértésnek, hogy valamiképpen szimpatikusabbá – vagy legalább egyértelműen gonosszá – tegye a főszereplőjét, nem sokan merik ugyanis megkockáztatni, hogy a nézőjük összezavarodjon, és ne tudja eldönteni, mit is kéne éreznie. Pascal szerencsére nem tesz kompromisszumokat, és nemcsak Kelly-Anne motivációit illetően ködösít, de a történet legvégéig nyitva hagyja azt a kérdést is, hogy a valódi tettes ül-e a vádlottak padján.

Egy izgalmas koncepció és egy jól szerkesztett szkript azonban még nem feltétlenül elég egy nagybetűs filmhez – pláne egy pszichothrillerhez. Ahhoz szükség van egy fojtogató, feszültséggel teli, sajátos atmoszférára is, és Plante képes ezt is prezentálni. A jelenetek nagy része éjszaka, rideg neonfények közt játszódik, és annak ellenére nem tudjuk levenni a szemünket a képernyőről, hogy sokszor csak annyi történik, hogy Kelly-Anne ül egy képernyő előtt, és a dark weben kalandozik. Ilyenkor premier plánban látjuk a vörösben izzó arcát, és már csak azért sem unalmasak ezek a képek, mert

sikerült megtalálni a tökéletes színésznőt a szerepre.

A modellként is aktív Juliette Gariépy-nek olyan kiismerhetetlen, enigmatikus pókerarca van, ami nélkül egész biztos, hogy nem működne a karaktere. Már most borítékolható, hogy ha húsz év múlva még emlékezni fogunk a filmre, akkor az – bravúrosan építkező forgatókönyv ide vagy oda – leginkább miatta lesz.