Az iszlám vallásnak az elmúlt években, évtizedekben szinte mindig volt valami aktualitása,

és a zsidó-keresztény kultúrkörben élők számára sajnos szinte mindig valamilyen terrorcselekmény vagy háború kapcsán került a látótérbe (ahogy most is).

Szóval az HBO Max dokumentumfilmje a legjobbkor jött, és nagyon súlyos és nagyon téves előítéleteket kell eloszlatnia.

Ne mossuk össze!

A párizsi terrortámadásokban megölt felesége gyilkosainak írt levelet, film készült belőle

A Nem kapjátok meg a gyűlöletem egy gyászoló férfi szenvedéstörténete, aki megmutatja, hogyan lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant. Kritika a nemrégiben az HBO Maxra is felkerült filmdrámáról.

Tovább

A középpontban álló házaspárnak ugyanis még a saját barátai és családtagjai is azt gondolják: azzal, hogy az eredetileg keresztény román férfi, Daniel áttért a muszlim hitre, rögtön terrorista lett belőle. Innen indít A muszlim férjem című dokumentumfilm, amelyben nagyon jelentésesen szinte végig csak Danielt és feleségét, Alexandrát figyelhetjük, mivel alapvetően ők ketten állnak a világgal szemben, hiszen a legtöbb kapcsolatuk megszűnt vagy drasztikusan redukálódott a választásukkal, illetve választásaikkal (azaz azzal, hogy 1. a férfi áttért és 2. a nő hozzáment).

Ennek megfelelően az alkotás rendkívül személyes, kifejezetten intim hangulatú. Az alkotók javarészt a házaspár beszélgetéseit, sőt akár veszekedéseit rögzítették, ezenkívül nagyon sok a filmben a gyakran már-már lírai arcközeli.

Ami annál is inkább fontos, mivel nem muszlimként, férje vallásának kissé idegen és szokatlan világába kívülről érkezőként

afféle rezonőr figuraként működik a közönség számára.

Európai nézőként ő lesz a szemünk, elsősorban vele tudunk azonosulni, és vele együtt csodálkozunk rá az iszlám egyes szokatlan szabályaira.

És azért olyan csodálatos, hogy Alexandra lesz a kalauzunk, mert annak ellenére is példás nyitottság jellemzi, hogy számos dolgon azért ő is megütközik (például a többnejűségen, amit az ő férje természetesen nem gyakorol, de egy jordániai utazás során egy nőismerőse lelkesen érvel mellette). A női főszereplő hozzáállásával kapcsolatban az a legbeszédesebb és legszebb jelenet, amikor szintén Jordániában leszögezi, hogy

egyáltalán nem szereti viselni a hidzsábot, mert szorítja, de az ott élő emberek iránti tiszteletből felveszi.

A muszlim férjem további nagy-nagy pozitívuma (és igazi felüdülés ez a nem minden esetben alapos indokkal 3 és félórás művek dömpingjében), hogy nagyon jó tempóban pereg, és rendkívül jól sűrít. 67 perc a játékideje, de ennyi idő alatt kifejezetten sok mindent elmesél. A szereplők nemcsak bejárnak három országot (Romániát, Jordániát és a mai Szaúd-Arábiában található Mekkát),

de kapcsolatukat tekintve is nagy utat tesznek meg.

Ennek során pedig azzal kell szembesülnünk, hogy az értelemszerűen adódó gyakorlati, hétköznapi problémákon túl (hogyan kell felrakni a hidzsábot, hányszor kell egy nap imádkozni, miért kell, hogy a müezzin erre olyan hangosan emlékeztessen?) Daniel és Alexandra is ugyanazokkal a gondokkal küszködik, mint bármelyik pár. Az ő számukra is ugyanúgy nehézséget jelent a szülőkkel való együttélés, és őket is nyomasztja, ha a szomszéd országban háború van.

A muszlim férjemtől ezzel együtt távol áll az álszentség:

nem tesz úgy, mintha teljesen egyformák lennénk, de nagyon finoman mutatja meg, hogy milyen sok bennünk a közös (ezek közül az utalások közül a legbeszédesebb talán az, hogy gyakran halljuk, hogy az ima végén Daniel „ámín”-t mond, ami szinte ugyanaz, mint az „ámen”).

Az egyáltalán nem áthidalhatatlannak tűnő különbségek pedig egy egyszerre bájos és kifejező jelenetben csúcsosodnak ki:

amikor Alexandra felkel hajnalban, és megpróbál a férjével együtt imádkozni, a két ember ugyanazzal a mozdulattal emeli a kezét a fejéhez, csak Daniel azért, mert ez egy mozdulat az imában, felesége pedig azért, hogy ásítson egyet; majd a nő le is hajtja a fejét az imaszőnyegre – hogy pihenjen.

A muszlim férjem nagy tanulsága pedig végül az lesz, hogy annak ellenére, hogy a kiinduló konfliktus a férfi eltérő vallása, végül nem ez, hanem egy egészen máshoz, a Daniel (keresztény) családja részéről Alexandra személyéhez kapcsolódó kifogás vezet csaknem szakításhoz – bebizonyítva, hogy

A film egyik legerősebb és leginkább szívbe markoló jelenete, mikor férj és feleség aközben kamerázza egymást, hogy telefonon lezajlik egy nagyon durva veszekedés a férfi és az anyja között a témában.

Ez az egymást kamerázás, illetve a fentebb már említett intim közelség pedig a végén, a stáblista megtekintésekor nyer magyarázatot: A muszlim férjem a témáján túl azért is lett olyan személyes, mivel

a két rendező megegyezik a két főszereplővel – tehát a filmet maga Daniel és Alexandra (teljes nevükön Daniel Barnuti és Alexandra Lizeta Barnuti) rendezte.

De persze nem afféle amatőr munkáról van szó, hiszen Barnuti egyetemen tanulta a dokumentumfilm-készítést, és feleségének is van kapcsolódó (kommunikáció szakos) végzettsége. Így pedig, hogy nem külső megkeresésre, hanem saját maguktól döntöttek úgy, hogy beengednek a világukba, és megosztják velünk a problémáikat, legbensőbb gondolataikat, nézőként talán még inkább megtisztelő és még meghatóbb élmény megtekinteni a filmjüket.

És remélhetőleg tanulni is belőle.