Antoine Leiris a 2015. november 13-án Párizsban történt terrortámadások miatt veszítette el a feleségét, Hélène-t,

aki nem tett semmi mást, mint hogy péntek este elment egy barátjával szórakozni a Bataclan koncertterembe.

Leiris pár nappal később, miután azonosította élete szerelmének a holttestét, nyílt levelet intézett a tettesekhez, ami a mai napig olvasható a Facebookon:

A másnapra több mint 20 ezer (azóta pedig több mint 217 ezer) megosztást produkált posztban a férfi egyebek közt arról ír, hihetetlen lelkierőről téve tanúbizonyságot, hogy nem adja meg a terroristáknak azt az ajándékot, hogy gyűlölje őket, mert ha az ő gyűlöletükre haraggal felelne, ugyanolyan lenne, mint ők, akiknek „halott a lelkük”. Ezenkívül ideje sincs rá, hogy gyűlölje őket, mivel van egy másfél éves kisfia, akiről gondoskodnia kell (és akivel csak ketten vannak, „de erősebbek a világ összes seregénél”).

A nyílt levél nemcsak a világsajtót járta be, de az alapjául szolgált annak a könyvnek, amit Leiris ebből a pár bekezdésből kiindulva írt, és amely 2016-ban nálunk is megjelent, Csak azért sem gyűlöllek titeket címmel. A kötetből 2022-ben filmadaptáció készült, amit idén június 1-jén a magyar mozik is bemutattak, s habár a mozikból már kikopott, nemrégiben felkerült az HBO Maxra, és

igazán nagy kár lenne kihagyni.

Annak ellenére, hogy a Nem kapjátok meg a gyűlöletemnek nagyon erős az irodalmi alapja, az alkotóknak (a német Kilian Riedhof forgatókönyvíró-rendezőnek és társainak) sikerült nemcsak filmszerűvé adaptálniuk, de olyan filmet forgatniuk, ami végig fenntartja a figyelmet, és ez már önmagában különleges teljesítmény. S habár az alkotásban értelemszerűen sok a monológ (a fenti poszt is elhangzik benne teljes hosszában belső monológként), ez egyszer sem válik a hátrányára, hiszen egyrészt nagyon jó a ritmusa, másrészt vizuálisan is kiemelkedő.

Mivel a filmnek már az egymondatos tartalomleírásában is szerepel, hogy egy feleségét elveszített fiatal apa gyászfeldolgozásáról szól, így még az a néző is tudja az első perctől kezdve, hogy Hélène meg fog halni, aki nem hallott a Bataclan terrortámadásról. Riedhofék viszont úgy játszanak a nézők érzelmein, mint egy hangszeren,

A Nem kapjátok meg a gyűlöletem kiválóan építkezik: az első tíz percben egy átlagos francia család hétköznapi életét figyelhetjük, majd az alkotók újabb tíz perc alatt bontják ki a borzalmas tragédiát, és ennek során olyan szinten bekerülünk Leiris világába, hogy vele együtt aggódjuk szét magunkat Hélène-ért, és vele együtt potyog a könnyünk, amikor kiderül az igazság.

Mindezt olyan markáns formai megoldásokkal érik el,

mint a követő kameramozgás, az arcközelik, a szubjektív hang, a szemszögbeállítások, és olyan is gyakran van, hogy Antoine fantáziáit (felesége halála után elkeseredésében kiugrik az ablakon) vagy emlékbetöréseit látjuk (ezeknek természetesen mindegyike Hélène-ről szól).

Még egy film a gyászfeldolgozásról

Brendan Fraser szenvedéspornója megmutatja, mi rejlik a hatalmas hájtömeg alatt

De Darren Aronofsky filmje ettől még sajnos nem jó, hiába várunk régóta a mellőzött színész nagy visszatérésére. Kritika A bálna című alkotásról.

Tovább

A nehéztüzérség bevetése miatt tényleg olyan közel kerülünk a főhőshöz, hogy vele együtt tapasztaljuk meg, hogy a gyász magától értetődő fájdalmán kívül meg kell küzdeni a tragédiát követő hétköznapokkal is, amikor minden zavar, ami a külvilágból érkezik:

még a tapintat is tapintatlan, a gondoskodás pedig terhes.

A nyílt levél megírása után ráadásul kiderül, hogy Antoine terve, miszerint átugorja a gyász öt szakaszát, és rögtön a végére, az elfogadáshoz ugrik, csak papíron működik.

Hiszen az is tagadás, hogy nem hajlandó koporsót választani, a temetéssel foglalkozni és találkozni azzal a férfival, az említett baráttal a koncertről, akinek a karjaiban Hélène meghalt.

Ahogy a harag és a depresszió sem marad ki, lásd a magányos őrjöngést az autóban, az italozást vagy az órákon át a szeretett nő illatát őrző ruhákban fetrengést.

A pillanatnyi visszaesések dacára azonban Antoine-nak

mindig van ereje továbbmenni,

miközben többször egészen éleslátó bölcsességről tesz tanúbizonyságot (az „emberek, akikben nincs más, csak gyűlölet” meghatározás például egészen pontos definíciója a terroristáknak, sorakozzanak bármilyen ideológia mögé, ahogy az is igazán tiszteletre méltó, ahogy a férfi azonosítja magában az arab fiatalokkal szembeni önkéntelen előítéletet).

Habár egészen másféle személyes tragédiát kellett átélnie, Leiris útja kicsit hasonlít a Szkafander és pillangó című 2007-es Julian Schnabel-film főhőséére, a szintén valós személy Jean-Dominique Baubyéra, ahogy a két mű is rokon egymással. A Schnabel-munka és a Nem kapjátok meg a gyűlöletem egyaránt egy-egy férfi szenvedéseit fogalmazza meg (Bauby olyan súlyos stroke-on esett át, hogy egész testére lebénult, és kizárólag bal szemének mozgatásával tudott kommunikálni a külvilággal), szélsőségesen szubjektíven megjelenítve.

A két magába zárult világ pedig, amibe bepillantást nyerhettünk, ugyanazt tanítja a nézőnek: bármilyen mélyről fel lehet állni, bármit lehet méltósággal viselni – ez tesz minket emberré.

Még egy film a gyászfeldolgozásról

A csecsemőjét gyászoló anya drámája után az is Mundruczó-rajongó lesz, aki eddig nem szerette

Január 7-én felkerült a Netflixre, így végre mi is láthatjuk a Delta, a Fehér Isten és a Jupiter holdja rendezőjének új, hollywoodi sztárokkal forgatott, a Velencei Fesztiválon már díjazott, Oscar-esélyesnek tartott alkotását. Kritika.

Tovább

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.