A Port.hu Pótvizsga rovatát azért találtuk ki, hogy bevallhassuk nyíltan, ha kimaradt a filmművészet egy-egy kultikus alkotása, és megírhassuk, milyen élmény volt bepótolni. A mostani hiánypótlás nem ilyen, a 2017-es Hóembert ugyanis nem a modern klasszikusok, hanem az elrettentő példák közt szokás felsorolni. A Port olvasói közül azonban többen is a védelmére keltek a Facebook-oldalunk kommentmezőjében, ezért arra gondoltunk, hogy bepótoljuk, hátha kiderül, hogy Tomas Alfredson rendezése egy alulértékelt gyöngyszem, amivel méltatlanul bántak el a gaz kritikusok.

Ami önmagában még nem is feltétlenül lenne probléma, jó pár olyan fércművet ismerünk, amin mégis kiválóan lehet szórakozni, de a Hóember még az „olyan rossz, hogy már jó” és a „bűnös élvezet”-kategóriákban is élvezhetetlen.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan volt képes az Engedj be! és a Suszter, szabó, baka, kém rendezője az egyik legjobb kortárs krimiszerző sikerregényéből, világsztárok közreműködésével egy ekkora mozgóképes katasztrófát összehozni, előbb érdemes megnézni, hányféleképpen lehet elpuskázni egy filmet. Előfordul, hogy

• már az alapötlet sem elég érdekes,
• az alapötlet jó, de a történet megvalósítása nem elég izgalmas,
• az alapötlet jó, a történet megvalósítása is izgalmas lehetne, de a rendezés pocsék
• az alapötlet jó, a történet megvalósítása izgalmas, a rendező is értené a dolgát, de félrecastingolták a színészeket
• az alapötlet jó, a történet megvalósítása izgalmas, a rendező érti a dolgát, a színészek is passzolnak a szerephez, de a stúdió / a producerek / a pénzhiány miatt mégsem jöhet létre a megálmodott vízió.

A Hóember ebből a szempontól igazi állatorvosi ló, de abból is

olyan, mintha Victor Frankenstein és dr. Moreau közösen kísérletezte volna ki egy átpálinkázott éjszaka után.

A testrészek és az alapvető szervek papíron megvannak, de amit azokból összevarrnak, az inkább hasonlít egy bizarr torzszülöttre, mint bármire, amit korábban láthattunk.

Az alapanyag valóban izgalmas, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az azonos című  Jo Nesbø-regényt először még maga Scorsese mester akarta adaptálni. Hogy az alkoholista és depressziós Harry Hole nyomozó életre keltésére Michael Fassbender lett volna a legjobb jelölt, az természetesen szubjektív, de a filmben kellően nyúzott a színész feje a szerephez. Rebecca Fergusonnak is jól áll az agilis, titkokat rejtegető újonc karaktere, J.K. Simmonst pedig az isten is politikusokkal parolázó, korrupt politikusnak teremtette. Hogy kapott-e a tehetségéhez méltó szerepet Charlotte Gainsbourg vagy Chloë Sevigny, az már jogosabb felvetés, de a jelenlétük nyilván egyetlen filmnek sem lehet kárára – ugyanez Val Kilmerről már nem mondható el, de arról nem az alkotók tehetnek, hogy a forgatás idején a rákbeteg színész már beszélni sem tudott. Bele lehetne kötni abba is, hogy egy norvég regényt miért angol nyelven, nemzetközi színészgárdával adaptálnak úgy, hogy közben a helyszínt nem változtatják meg, de inkább örüljünk annak, hogy Fassbender és társai legalább nem norvég akcentussal beszélik az angolt.

Az igazi problémák a regény cselekményének átültetésével kezdődnek. Nem az a baj, hogy a forgatókönyvírók megváltoztattak egy fontos részletet – SPOILER: kinyíratják azt a Katrine Brattot, akinek a későbbi regényekben is fontos szerepe van –, hanem épp ellenkezőleg: nem sűrítették elég bátran az anyagot. A könyv minden történetszálát bele akarták szuszakolni a filmbe, ami akkor is nagy kihívás lett volna, ha a stáb le tudja forgatni az összes tervezett jelenetet, így viszont, hogy – a rendező utólagos közlése szerint – a szkript 10-15% nem forgott le, még zavarosabb a végeredmény.

Mi is megírtuk anno, hogy Alfredson azzal magyarázta a csúfos bukást, hogy későn kapcsolódott be a produkcióba, sürgették a fejesek, és csak a vágószobában szembesültek azzal, hogy néhány kulcsjelenetet „elfelejtettek” leforgatni. Tény, hogy egy kriminek nem áll jól, ha fontos epizódok kimaradnak, vagy ha komplett történetszálak sikkadnak el (lásd J.K. Simmons karakterének esetét), de láttunk már olyat, hogy egy thrillerben nem kerül minden kirakós a helyére, mégis vállalható a produkció, mert van egy sajátos flow-ja, vagy legalább egy izgalmas főszereplője.

A Hóemberben az a páratlan, hogy

nemcsak a nagy egész nem áll össze benne, de a jelenetek és a snittek szintjén is teljesen dilettáns produkciónak hat,

és a nehezítő körülmények ellenére ez bizony Alfredson sara is. Neki kellett volna úgy instruálnia a színészeket, hogy ne sugározzon az arcukról a „tulajdonképpen mi az istent csinálok én most itt?”-kifejezés, és ne tébláboljanak úgy, mint egy iskolai amatőrfilm szereplői. És Alfredson feladata lett volna az is, hogy ha már a történet zavaros, akkor legalább a noiros hangulat megteremtődjön, ehelyett viszont az első másodperctől az utolsóig olyan tempót diktál, hogy se a karakterek bevezetésére, se a film atmoszférájának megalapozására nincs idő.

Nézhetjük persze úgy is a Hóembert, mint a kortárs avantgárd mozgóképkultúra csúcsteljesítményét,

ennyire rosszul összevágni egy filmet ugyanis már-már bravúr.

A stáblistán egyébként szerepel az executive produceri szerepet megtartó Scorsese mellett a legendás rendező állandó munkatársának, Thelma Schoonmakernek a neve is, akit nyilván utólag hívtak be tűzoltásra, az eredeti vágó mellé. Mindent elmond erről a produkcióról, hogy még ő sem tudott segíteni rajta.