Íme, a felütés: kigyúrt, furcsa, elkent festékre emlékeztető tetkót viselő hősünk hatalmas vértócsa közepén ébred egy olyan szív alakú ágyon, amik csak bordélyokban vannak, egy furcsa, kereszt alakú heggel a tarkóján, és tucatnyi CIA ügynök szegezi rá a fegyverét, akik egy bizonyos Dr. Jung hollétéről tudakolóznak. Emberünk azt sem tudja, ő maga kicsoda, nemhogy azt, hol van Jung doktor, aki nem a híres, de már halott pszichológus, hanem egy dél-koreai virológus, de róla és kislányáról később. Eközben gyakorlatilag meztelen főhősünk fejében megszólal egy női hang, és menekülésre biztatja, miközben körülötte minden felrobban, beleértve az amerikai ügynököket. Carter, ahogy a hang hívja, a szomszéd épület ablakán zuhan be, ahol egy rakás gengsztert zavar meg áldozataik kínzásában egy gőzfürdőben. Ebből aztán olyan mészárlás lesz késekkel, bárdokkal, kisbaltákkal és sarlókkal, hogy az minden mást megszégyenít, amit a témában eddig láttunk. Elképesztő a dolog, már csak azért is, mert hihetetlenül van megkomponálva és előadva, de itt még nem mondtam azt, hogy

HŰ, BASSZUS.

Ez a pillanat akkor jött el, amikor Carter átverekszi magát a gőzfürdőn, de a folyosón újabb gengszterek várják, és vagy tíz-tizenöt lekaszálása után öt pasast egyszerre lök ki az ablakon, majd ő is utánuk zuhan, de

az egyik pasas úgy esik, hogy egy arra haladó autóról visszapattan, fel, magasan a levegőbe, ahol összeütközik emberünkkel.

Na ilyet még nem láttam sehol, és lehet, hogy leírva csak egy újabb gagyi akciójelenet, de nagyot szólt. És ez még csak az eleje, de most vissza dr. Junghoz. A két Koreát, a délit és az északit ugyanis pusztító kór támadta meg, a jóval elmaradottabb Északot jobban sújtva. A DMZ nevű vírus őrjöngő agressziót és furcsa módon erős hajhullást produkált, és Jung doki lánya hordozza vérben az antitesteket, ezért mindenki őt akarja, a vírust pedig mindenki a saját céljára használná fel, a kényszerűségből összefogó déliek és északiak és a amerikaiak. Carter senkiben sem bízhat, csak a fülébe ültetett chipen keresztül hozzá beszélő és őt irányító nőben – vagy benne sem? -, és saját fenomenális harcművészeti tudásában, miközben még egy tízéves forma kislányra is vigyáznia kell.

Szokás szerint, ha a végéről fejtjük vissza a sztorit, akkor sok mindennek nincs értelme, és ha az összes lehetséges verziót vesszük megfejtésként, hősünk akkor is rengeteg olyan ellenfelet mészárol le, akik nem feltétlen az igazi ellenfele, és egy akadnak bőven gyakorlatilag felesleges jelenetek, kihagyható párbeszédek, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a Netflixen frissen debütált, Byung-gil Jung rendezte Carterrel – nem csavarták túl a dolgot, ez egyben a cím is –

kapunk 132 percnyi szinte nonstop akciót, ráadásul olyat, amit máshol nem nagyon.

Carter, akit a Good Doctorból ismert Won Joo alakít, végig azt csinálja, amit konkrétan Tom Cruise szokott csinálni a Mission: Impossible és Jack Reacher filmekben: fut verekszik, lő, motorozik, helikopterekről csimpaszkodik, a testi épségét kockáztatja, és ugyan a dél-koreai akcióorgona utolsó bő 20 percét túlságosan és kissé zavaró módon telipakolták CGI-jal, ez az akció nagyon is testközeli, brutális és ennél fogva hihetetlenül izgalmas.

A hihetetlenül izgalmas akció persze még nem ad ki egy tényleg jó filmet. Ahhoz egy jó sztori is kell, ami itt azért kicsit billeg, ráadásul zavaró, hogy az elején vegyesen beszélnek angolul és koreaiul, Aztán kellenek jó arcok és kell egy markáns hangulat. A sokban a fiatal Donnie Yenre emlékeztető Won Joonak sokat ugyan nem kell játszania, de ez annyira fizikai szerep, hogy elég a jelenléte, és az van neki. A hangulat pedig maga az akció. Merthogy egy verekedést, közelharcot ezerféleképpen lehet megmutatni, és amit itt látunk, az nagyon közel visz minket ahhoz, ami a képernyőn játszik. Talán a nemzetközi stábbal készült, de orosz-amerikai gyártású Hardcore Henry (2015) volt az első olyan film, ami ezt meglépte, ott ráadásul mindent a főszereplő szemén keresztül, és itt is majdnem ez történik, annyira közel maradunk a főhőshöz. És ez visz mindent, hiába vannak lyukak a sztorin, hiába nem áll minden össze, és hiába szídhatjuk néha jogosan a CGI-t. A befejezés alapján pedig várhatjuk a Carter 2-öt, a kérdés már csak az, hogy tudják majd überelni mindazt, amit itt láttunk.

Pontozás: 7/10