Fun fact: Guy Ritchie két korábbi – vagy korai? – filmjéből is készült már tévésorozat, a Blöffből és A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőből, ám ezekhez maximum ötletgazdaként volt köze, a Netflix számára gyártott, most bemutatott Úriemberek az, amit ő is készített. És, hogy mindenkit összezavarjon, ugyanazt a címet adta a szériának, mint 2019-es egészestés, rengeteg sztárt felvonultató játékfilmjének. A történet nem ugyanaz, az alaptéma viszont igen: az eladósodott, morális válságban lévő brit arisztokrácia találkozása a kőkemény alvilággal egy szépen virágzó, jókora hasznot hajtó marihuána ültetvény kapcsán. Ez elég jó alaptéma, nem?

Hősünk, Eddie Horniman (Theo James) apja halála után váratlanul megörökli a Halstead hercege címet – azért váratlanul, mert apuka hirtelen hal meg és azért, mert a cím elvileg a bátyját, Freddy-t (Daniel Ings) illetné meg, de ő alkalmatlan a feladatra.

Az ültetvény egész pontosan a hírhedt bűnöző, Bobby Glass (Ray Winstone) tulajdona, csakhogy ő éppen rács mögött van, így az üzletet a lánya, Susie Glass (Kaya Scodelario) viszi. A "család" természetesen fizet azért, hogy itt termeszthessék az árut, csakhogy Freddy tetemes adóssága komoly problémát jelent, és ez olyan események láncolatát indítja el, amiknek komoly következményei lesznek.

A menetrend nagyjából a következő: a 8, egyenként mintegy 40 perces epizódban mindig egy-egy újabb megoldandó probléma van, különböző szívességek, amiket hol Susie, hol a herceg tesz meg a másiknak – és a szívességeknek mindig vannak következményei. A kiváltó ok hol a szeszélyes testvér meggondolatlansága, hol maga az üzlet természete, hiszen

akadnak riválisok, megbízhatatlan partnerek és árulók minden sarkon.

Jönnek a kokain és meth dealerek, az albánok, kolumbiaiak, liverpooli vallásos gengszterek, belgák és az ír vándorcigányok - veszélyes, ugyanakkor színes és szórakoztató figurák. Végülis ez Guy Ritchie specialitása, ezekkel a karakterekkel és a köréjük szőtt kisebb-nagyobb formátumú történetekkel futott be: velük nem is tud, talán nem is lehet hibázni, amennyiben nem öncélúan mutogatja őket, hanem ők a történet valódi játékosai. Ez kevés kivételtől eltekintve itt is működik.

Ahogy kevés kivételtől eltekintve a különálló történetek is remekül működnek – egy jut csak eszembe, ami látványosan rossz, az ötödik epizód elfajzott arisztokratája -, még akkor is, ha az időkorlát miatt néha kicsit elsietett a lezárásuk. Persze vannak az összes részen átívelő alaptörténetek is, mint a titokzatos amerikai milliárdos (Giancarlo Esposito) mesterkedése, Susie viszonya az apjával és a herceggel, és legfőképpen az,

hogyan lesz az arisztokrata szépfiúból könyörtelen gengszter.

A rengeteg filmben játszott, mégis félig-meddig ismeretlen Theo James (A beavatott-filmek, A Fehér Lótusz) ilyen szempontból jó és rossz választás is. Rossz, mert nem igazán karakteres a pasas, jó, mert így viszont egyfajta biankó csekk, akit jól lehet alakítani, akivel szemben nincsenek különösebb elvárásaink. És James jól is hozza a karaktert, más kérdés, hogy maga a figura sokkal izgalmasabb is lehetett volna, ha vannak hibái, gyengeségei. Így inkább kockázatot jelentő rokonai vannak.   

Kaya Scodelario kőkemény gengszterlánya ennél sokkal izgalmasabb, főleg azért, mert nem bűnözőként mutatják be – bár az is tud lenni -, hanem problémamegoldóként. És van még valaki a képletben, a birtok intézőjét alakító Vinnie Jones. Jones, az angol foci egykori legsötétebb parasztja, legdurvább játékosa ugyan nem lett az évek során jobb színész, de életében talán most kapott először igazi színészi feladatot, és nem csak egy nehezen vagy sehogy sem kontrollálható vadállatot kell eljátszania. Itt nem kell tombolnia, egyszer sem fenyeget meg senkit, annak ellenére sem, hogy a hercegi család biztonságát a szívén viselő férfi elég kemény figura. Sorolhatnánk a többieket, de hozzájuk képest mindenki vagy csak epizodista, vagy olyan ritkán tűnik fel, hogy nehéz értékelni őket – ilyen Ray Winstone és Giancarlo Esposito is.

Guy Ritchie, aki amellett, hogy kreátor, társíró és executive producer, illetve az első két epizód rendezéséért is felel, hozza a formáját. Elképesztően jó párbeszédeket hoz most is, a stílusa pedig verhetetlen.

Látványban, öltözetekben, időzítésben, a karakterek egymáshoz való kapcsolatának felépítésében páratlan.

Abban viszont a fentiek ellenére sem vagyok biztos, hogy az Úriemberek megér még egy évadot. A befejezés ugyan nyitva maradt, de ez a történet így kerek, így kaptunk pont elegendő kalandot és izgalmas karaktert. A herceg és a gengszterlány kapcsolatán nyilván még lehet csavarni, de az már valószínűleg csak fáradt utánlövés lenne – de cáfoljon meg Guy Ritchie!

Értékelés: 8/10