Soderbergh az amerikai filmipar egyik legsokoldalúbb alkotója, aki a nagy áttörést meghozó 1989-es független filmje, a Szex, hazugság, videó óta annyi és főleg annyiféle produkciót rendezett már, ami fél tucat alkotónak is becsületére vált volna. Nagy sikerű popcornmoziktól (Mint a kámfor, Ocean’s filmek) kezdve többszörös cselekményvezetésű bravúrokon (Traffic, Szemből telibe), rendhagyó és kevésbé rendhagyó életrajzi filmeken (Erin Brockovich: Zűrös természet, Az informátor!, Magic Mike, Túl a csillogáson, Pénzmosó) át tisztes iparosmunkákig (Fertőzés, A bűn hálójában, Mellékhatások) és tévésorozatokig (A sebész, Mozaik) sok mindent csinált már.

Ebben a nagy változatosságban egyvalami biztos volt: az annak idején afféle csodagyerekként indult direktor az utóbbi években, sőt évtizedekben már nemcsak, hogy megismételni, de megközelíteni sem tudta korai munkáinak a színvonalát. Habár a koronavírus miatt most a 2011-es Fertőzésnek lett némi nosztalgiája, anyagi sikert legutóbb a 2012-es Magic Mike című férfi sztripperdrámával tudott elérni, igazi szakmai elismerést pedig utoljára az egyazon évben, 2000-ben bemutatott Traffickel és az Erin Brockovich: Zűrös természettel vívott ki.

Az alkotó pályáján tehát kevés hullámheggyel (ide tartozik például az igen színvonalas A sebész című sorozat) egymást érik a hosszú hullámvölgyek – nem csoda hát, hogy most gondolt egyet, és a Szabad szavakkal visszatért ahhoz a fajta filmhez, amilyennel legutóbb pályája elején tett kísérletet, hol több (Szex, hazugság, videó), hol kevesebb (Szemből telibe) sikerrel. Azaz az olyasféle tragikomédiához, amelyben különféle helyzeteken és gyakorlatokon át az emberi kapcsolatokat vizsgálja.

A Szabad szavak főhőse egy idős írónő, Alice, akiből fiatal ügynöke épp megpróbálja kisajtolni az aktuális kéziratát. Kapóra jön, hogy a szerző nyert egy díjat Angliában, így az ügynök, Karen rábeszéli hősünket, hogy – mivel repülőre nem hajlandó szállni – hajóval utazzon a helyszínre; eközben ő a kéthetes, kellemesnek ígérkező utazás során orvul megpróbálja rávenni a lelazult sztárírót, hogy bármi is legyen a terve, inkább korábbi bestselleréhez írjon villámgyorsan egy folytatást (ezt persze nem köti Alice orrára).

A transzatlanti átkelésre Alice-szel tart Susan és Roberta, akikhez több évtizedes barátság fűzi, továbbá fiatal unokaöccse, Tyler, aki ezzel a lendülettel megpróbál rárepülni nagynénje már említett ügynökére, Karenre. Habár a Szabad szavak előzetesében ezeket a karaktereket körülbelül úgy sorolták fel, mint valami izgalmas heist movie (például Soderbergh korábbi Ocean’s filmjei valamelyikének) figuráit, az alkotásban valójában semmilyen izgalomra nem számíthatunk. Persze azt valószínűleg még a trükkös trailert látva sem hitte el senki, hogy egy ilyen témájú műben vad adrenalinlöketek várnának ránk, de a Szabad szavaktól sajnos még azokat az intellektuális és lélektani izgalmakat sem kapjuk meg, amikben azért jogosan reménykedtünk.

A tavalyi Pénzmosó után a direktor ezúttal is Meryl Streeppel dolgozott együtt, aki természetesen Alice-t hozza, de elég nagy pazarlásnak tűnik a szerepeltetése, mivel a három Oscar-díjas színésznőt szinte végig kistotálokban, jó esetben félközelikben mutatja a kamera – arcközelik hiányában viszont nem igazán győződhetünk meg a játékáról. Pedig a Szabad szavak nagyjából 90 százalékában párbeszédeket láthatunk, tehát elég logikus választás lett volna a premier plánok használata (más szereplőknek egyébként jut is belőle).

Ami pedig ezeket a párbeszédeket illeti: a nagy részük parttalan, felesleges, és nem derül ki belőle semmi. Alice és tettestársai szó szerint végigfecsegik a New Yorktól Southamptonig tartó hajóutat, de valójában nagyon kevés érdemi dologról esik szó. Kipattannak persze évtizedek óta őrzött titkok, szóba kerülnek a barátságot megmérgező érzések (de megmutatni már nem mutatják meg őket), sőt a végén még egy más esetben megdöbbentőnek számító csattanót is láthatunk – de mindezt Soderbergh ugyanúgy veti csak oda, mint az addig ábrázolt totálisan felesleges többi szócséplést, így nem igazán tud hatni egyik fordulat sem.

A Szabad szavakat ennek ellenére a nyugati sajtó kikiáltotta „a legjobb, eddig el nem készült Woody Allen-film”-nek, ami vagy óriási tévedés, mert igaz ugyan, hogy Allen hősei is sokat beszélnek, de az ő párbeszédeik általában szellemesek és rávilágítanak valamire; vagy a megállapítás igaz – csak azzal a megkötéssel, hogy az utóbbi évek Woody Allenjére vonatkozik: tehát nem az Annie Hall, a Manhattan, a Férjek és feleségek vagy a Hannah és nővérei Allenjére, hanem arra, aki jó ideje már zsinórban és egyre romló minőségben készíti a különféle nagyvárosok promóciójaként forgatott kis semmiségeket.

Ez a párhuzam már csak azért is megállja a helyét, mert a Szabad szavak ugyanolyan turistacsalogató alkotás, mint Woody Allen Barcelona-, London-, Párizs-, Róma- vagy most legutóbb San Sebastian-filmjei, csak ő nem egy városnak, hanem a Queen Mary 2 óceánjárónak csinál reklámot. A Hannah és nővérei című 1986-os Allen-moziban is látott Dianne Wiest szerepeltetése (ő játssza az egyik barátnőt, Susant) persze szintén a Woody Allen-hatást erősíti, de ne higgyünk a délibábnak! Ő is csak tétován keresi a helyét ezen az imbolygó hajón, amit Soderbergh végül csak látszatra juttat el a kikötőbe – valójában az idők végezetéig ott fog hánykolódni hőseivel a szavak tengerén, míg meg nem feneklik.