Nem bántak kesztyűs kézzel a brazil legendával a Netflix dokumentumfilmesei. Pelé dicsőséges karrierje mellett kitértek arra is, hogyan viselkedett a katonai diktatúra bevezetése után.
Ahogy Magyarországról a gulyás, úgy Brazíliáról a futball jut eszébe elsőre mindenkinek. Valahogy úgy képzeljük, hogy ott már a csecsemők is gömbérzékkel jönnek a világra, és előbb kezdenek el dekázni, mint beszélni. Közhely az is, hogy a Copacabanától a szegény negyedekig mindenhol rúgják a bőrt, vagy hogy az aktuális formától függetlenül a brazil válogatott mindig esélyese a soron következő vébének.
Brazília ehhez képest egyáltalán nem számított mindig futballnemzetnek, és sokáig a brazilok sem hittek abban, hogy ott lenne a helyük a legjobbak közt. De aztán jött egy 17 éves fiú, és minden megváltozott. Edson Arantes do Nascimento, vagy ahogy mindenki ismeri, Pelé persze nem egyedül tette fel az országot a futballtérképre, de nélküle máshogy alakult volna a sportág történelme.
Lehet egy ekkora legendáról minden igényt kielégítő filmet forgatni, maradt-e még valami, amit nem meséltek el vagy írtak meg róla? Ben Nicholas és David Tryhorn netflixes dokumentumfilmje a legnagyobb csapdát szerencsére elkerüli,
nem azt kell néznünk 100 percen át, ahogy a különféle megszólalók eksztatikus hangvételben dicshimnuszokat zengenek a legendáról.
Nem hiányozhatnak persze azok az interjúk sem, amelyekben az egykori csapattársak, újságírók és sporttörténészek próbálják érzékeltetni, mekkora zseni is volt a sportág történetének legtöbb gólját szerző, az évszázad legjobb játékosának választott Pelé, de ez csak a kiindulópont.
Már a nyitó képsor is árulkodó, ahogy a megroggyant egészségi állapotú, 80 éves Pelé járókerettel becsoszog a képbe, lehuppan egy székbe, és fáradtan elmereng. A film a legenda emberi oldalát is be akarja mutatni, de ahogy később kiderül, nagyon nehéz a mítoszt lebontani, pláne úgy, hogy a főhőst tényleg mindenki félistenként tiszteli, és ő maga is tisztában van vele, hogy nemzeti intézménynek számít. A kötelező körök persze nem maradhatnak el, szóba kerül röviden a családi háttér, a futballista édesapa, az első sikerek, majd a 17 évesen megnyert svédországi vébé és négy évvel később a folytatás Chilében. Az alkotók rengeteg korabeli felvétellel illusztrálják, hogy Pelé lett a sportág első igazi globális szupersztárja, köszönhetően többek közt annak is, hogy ebben a periódusban költözött be a televízió az otthonokba. Ő volt az, akivel mindent el lehetett adni, ráadásul akaratlanul is úttörő szerepet vállalt a színes bőrű futballisták elfogadtatásában, nemcsak külföldön, de odahaza is ő lett az emancipáció jelképe.
Pelé már 15 évesen a Santos felnőttcsapatában játszott, a sportág történetében egyedüliként három vb-címet is nyert, miközben igazán komoly buktatók nem voltak a karrierjében, valamilyen drámára azonban még egy dokumentumfilmnek is szüksége van. Az alkotók ezért, a Netflix Michael Jordan-filmjének mintájára, Pelé utolsó nagy fellépését villantják fel teaserként a film elején, az 1970-es vébét, ahol sokáig még a játékos részvétele is kérdéses volt, másrészt pedig behoznak egy kényes témát: a politikát. 1964-ben katonai puccs dönti meg Brazília demokratikus vezetését, és a következő két évtizedben diktátorok irányítják az országot.
Politikai kérdéssé válik a futball is, Emílio Medici stadiont épít, és beleszól a válogatott összeállításába is.
A magyar Aranycsapatot propagandacélokra használó Rákosi-rezsimhez hasonlóan a brazil vezetés is azt várta az 1970-es vébére készülő válogatottól, hogy győzelmükkel a junta nagyszerűségét hirdessék.
A film nem vádolja Pelét semmivel, de nem is hallgatja el, hogy a legenda az óriási népszerűségét nem használta fel arra, hogy felszólaljon a rendszer irányítóival szemben. Az idős Pelé elmondja, hogy az ő élete a diktatúra után sem változott meg, futballozott tovább ugyanúgy. Tudta, hogy mi történik az országban, de jobbnak látta hallgatni. A film megszólaltat olyan egykori csapattársat is, aki finoman kritizálja ezért a játékost, de a vietnami háború ellen tiltakozó Muhammad Ali példája kapcsán elhangzik egy olyan vélemény is, hogy hasonló kiállás egy diktatúrában elképzelhetetlen lett volna. Az alkotók nem mondanak ítéletet, Pelé sem akarja nagyon erőltetni az önvizsgálatot, és végül azzal zárja le a kérdést, hogy
Sokkal többet adtam Brazíliának azzal, hogy önmagamat adtam.”
A film krónikája az 1970-es mexikói vébével ér véget, így Pelé New Yorkba igazolása vagy későbbi sportdiplomata-karrierje kimarad, ezt még lehet dramaturgiai okokkal magyarázni, de nagyobb hiányosság, hogy a futball szakmai oldalát is elhanyagolják az alkotók. Nagyon sokat látjuk, nagyon jól restaurált felvételeken Pelét gólokat szerezni, de hiányzik legalább egy megszólaló, aki elmondaná, mitől volt különleges a játéka, hogyan változott az évek során, milyen evolúción ment keresztül a labdarúgás ebben a másfél évtizedben, vagy miért tartják sokan ma is a valaha volt legjobb válogatottnak a 70-es brazil nemzeti tizenegyet.
A Pelé ezzel együtt is ajánlható annak, aki már sokszor hallotta, hogy Pelé minden idők legjobb futballistája, de ezt költői túlzásnak gondolta. A film végére lehet, hogy megváltozik a véleménye.