„Olyan vagyok, mint egy degusztációs menü” – mondja az ország egyetlen zsidó színházának művészeti vezetője, Borgula András, aki rendez, színházat igazgat, játssza önálló estjét, valamint tévében, rádióban és filmben szerepel. Az interjúban elmeséli, hogyan került be A brutalista című filmbe, és miben segítette Adrien Brodyt, valamint hogyan nem lett a Lefkovicsék gyászolnak főszereplője. Beszélünk a jövő évadban 20 éves Gólem Színházról, amelynek egyik előadása nemrég kapta meg a Kortárs Magyar Dráma-díj különdíját. Továbbá arról, mivel jár, ha kritikus egy művész, és miért nehezebb ma abszurd közéleti darabot írni, mint 15 éve.

– Játszol, rendezel, színházigazgató vagy, szerepelsz, rádióban, tévében. Melyik a fő irányvonal?

– Mindenben csak piciket csinálok, olyan vagyok, mint egy degusztációs menü. Játszom, de csak a saját önálló estemet havi egyszer, mert nem vagyok színész. Elmegyek a tévébe, ha hívnak, van egy műsorom a Tilos Rádióban kéthetente, de főleg színházrendező vagyok. Az utóbbi öt évben színházigazgató is lettem. Már kiderült a hadseregben, hogy jól vezetek csapatot.

– Mármint az izraeliben?

– Igen, ott. Tehát főleg rendező vagyok és színházigazgató, az összes többi csak arról szól, hogy a szabadidőmben ne kelljen olyanokra gondolnom, amikre egy művész szokott: ilyen Woody Allenes dolgokra, a mulandóságra, az élet értelmetlenségére, a lét elviselhetetlenségére, és arra, hogy a történelem ismétli önmagát... Egyébként egy ideig még főztem is a Gólemben, most ugyanezt a Heti Betevőnek csinálom havi egyszer. Hál' Istennek otthon is mindenki támogat ebben, csak annyit jeleznek: egy kicsit lassíthatnék, mert szétaprózom magam. Sosem állapították meg, de biztos van kis figyelemzavarom, így sok mindennel foglalkozom egyszerre ahhoz, hogy ne kezdjem el rögtön unni mindegyiket. 

 – A brutalista című filmben játszottál. Ha nem tartod magad színésznek, hogy kerültél bele?

– A brutalistánál azzal kerestek meg egy castingügynökségtől, hogy héberül kellene beszélni a filmben. Csak mondjam fel ezt a pár héber mondatot videóra. Amikor megcsináltam, kiküldték a rendezőnek, aki kijelentette, ez a csávó kell neki. Innentől jó alkupozícióban voltam. Engem meggyőztek avval, hogy emellett Adrien Brodynak kellene megtanítanom egy zsidó imát. Azt is gondoltam: hányszor lesz lehetőségem A kategóriás hollywoodi filmben szerepelni? Aztán három nappal a forgatás előtt kiderült, hogy nem héberül kell szerepelnem, hanem jiddisül, amit egyáltalán nem beszélek. Akkor már két hónapja mondogattam, hogy New Yorkban, a 40-es évek második felében nem héberül, hanem jiddisül szóltak a bevándorlókhoz a zsidók, de lehurrogtak. Amikor kiderült, hogy igazam volt, már annyira közel jártunk a forgatáshoz, azt kérték, varázsoljunk. Felhívtam Magyarország vezető jiddisül tudóját, Komoróczy Szonját, és ő lefordította a szöveget. Én pedig iszonyatos erővel próbáltam ezt három napon keresztül megtanulni – teljesen esélytelenül. Fölvettük a jelenetet kábé nyolcszor úgy, hogy négyszer olvastam, négyszer pedig elmondtam a kamerába azt a négy mondatot, amelyet meg tudtam jegyezni. A filmben lett belőle egy jól megvágott 15 másodpercem.

– Végül meg kellett tanítanod Brodynak a szöveget?

– Azt igen, mert neki héberül kellett imádkoznia askenáz kiejtésben, ahogy ez Magyarországon a zsinagógákban elhangozhatott. Csodás élmény volt a forgatás. Mivel körülbelül tíz mondatot kaptam, színésznek számítottam. Ez azt jelentette, amit az emberek gondolnak egy A kategóriás hollywoodi filmről: reggel limuzint küldtek értem Kispestre. Onnan átmentünk Újpestre, megálltunk a lakókocsim mellett, és kérték, válasszak az aznapi étlapról. A sminkben együtt ültünk a főszereplőkkel. Mint valami gyerek a cukorkaboltban, gyakorlatilag meg sem mertem szólalni, miközben Guy Pearce és Adrien Brody beszélgetett. Limuzinnal vittek a szettbe, jött a rendező, Brady Corbet, egy csodálatosan kedves ember, megkérdezte, hogy mi a helyzet a Gólemmel, és milyen darabokat rendezek. Mondtam neki, itt izzadok le, mert nem tudom megjegyezni a tíz jiddis mondatot. Nyugi, jó lesz! – nyugtatott. Egyszer megcsináltuk, és azt mondta: „úristen, ez tökéletes, András, felvétel!” És akkor a száz statiszta meg Adrien Brody beállt, és beszélhettem nekik. Szóval nagy élmény volt.

– Volt más film, amelyhez azért hívtak, mert héberül kellett beszélni benne?

– A Lefkovicsék gyászolnak-ban a főszereplő egy magyar zsidó, aki kimegy Izraelbe. Ott is mondtam a rendezőnek, hogy nem vagyok jó színész. De azt kérte, legalább egy felvétel készüljön. Már a castingon tudtuk mindketten, hogy nem én leszek a főszereplő. Szabó Kimmel Tomit választották, aki mondjuk 8 milliószor jobban csinálja, mivel nagyon jó színész, és jeleztem is, hogy könnyebb lesz neki megtanítani a hébert, mint nekem a színészmesterséget. Aztán bekerültem egy francia filmbe, amelynek most várjuk a bemutatóját: Mariana szobája a címe. A francia rendező, Emmanuel Finkiel kifejezetten azt kérte, hogy egy gettóban játszódó jelenetben mindenki valóban zsidó legyen. A budapesti zsidó közösséget összekolompoltuk többször is, és onnan válogatta a statisztákat. Nagyon szerettem, pláne, hogy Gryllus Dorkával játszhattam együtt. Azaz Dorka játszott, én meg mögötte ülök, és látszódom a képben.

– Továbbra sem értem, ha nem tartod magad tehetséges színésznek, miért vágytál önálló estre.

– Még mindig egzotikusnak számít, ha valaki Izraelben járt egyetemre, ott volt katona, bár egyre többen vagyunk ilyenek Magyarországról. Mivel szeretek sztorizni, egy idő után azt mondta a Gólem csapata, hogy ez megél önmagában. Ha erről mesélek, csak magamat adom, de szerepelni nem akarok. Főleg azért, mert nagyon jó színészekkel dolgozom itt. Hál' Istennek megtelik a Katonadologra a nézőtér, pedig két órán keresztül megállás nélkül beszélek. Annyira jól sikerült, hogy az idei szilveszteri műsorunk ennek a folytatása lesz: a zsidó színház 20 évéről beszélek, sztorijainkról színészekkel, nézőkkel, politikusokkal vagy mondjuk rabbikkal.

– Állítólag megkérdezted egy fórumon, szükség van-e zsidó színházra, és valaki odaírta, hogy ’hát mindegyik az’.

– Ez a megalakulásunk előtt történt, és van a szalonzsidózásnak meg az antiszemitizmusnak egy kifejezetten szórakoztató oldala. Igen, ez volt az egyik. A másik sztorim: az első évad után megkérdeztem azt is, hogy mi az elvárásotok egy zsidó színházzal kapcsolatban, és akkor valaki azt írta: ’zárjon be’. De ezeken nevetek, sokkal jobb, mint amikor patkánylelkűnek neveznek, vagy elküldenek mindenhova. Egyébként otthon a gyerekek segítenek ennek a feldolgozásában. Ők mutatják, mit írtak rólam – ha röhögnek, én is nevetek rajta.

– Az elmúlt időszakban kétszer is betörtek a Gólembe, megtalálták a rendőrök az elkövetőket?

– Sajnos nem. A rendőrök – akik nagyon rendesen foglalkoztak az üggyel – az elején már megmondták, hogy lehetetlen megtalálni a bűnösöket, mivel nem tűnt el nagy értékű tárgy, csak az összes készpénz, amit fölleltek az adománydobozban meg a kasszában. Amikor betörtek, kérdezték többen, még speciális helyről is hívtak a BRFK-tól: lehetett-e ez gyűlölet-bűncselekmény? De nincs semmi erre utaló nyom. Ráadásul úgy távoztak, hogy egy sört sem emeltek el a büféből, tehát nem kellett nekik más, csak a készpénz. Ha kellő távolságból szemlélnénk, azt mondhatnánk, az országunk is így működik: igazából a hatalom nem akar mást tőlünk, csak a pénzünket.

– Lett már olyan törzsközönségetek, amely kiáll mellettetek egy ilyen szituációban?

– Van pár ezer fős közönségünk, amely a Facebookon közzétett felhívásra azonnal reagál. Mikor kiírtuk, hogy „rácsokat kellene vennünk, de hirtelen erre nincs pénzünk”, egymillió forintot dobtak össze. Többen közülük idősek, akik színházba már nem járnak, de szívesen utalnak, ha segíthetnek.

– A függetlenek élete nem móka és kacagás. Hogyan tartjátok életben ezt a színházat? Húsz éve saját pénzzel indítottad el a Gólemet.

– Kezdetekben valóban még nem volt se hely, se csapat. Ketten indítottuk el Schőn Edinával, a Gólem első producerével, és ő is hamar megállapította, hogy nem érdemes pályázni, mert nem fogunk állami támogatást kapni, és ez szomorú, mert nagyon szerettük volna, hogy minket is elismerjenek ezzel. Ami talán még szomorúbb, hogy a zsidó érdekképviseleti szervezetektől, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségétől, vagy az utóbbi 10 évben az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközségtől sem várhatunk támogatást. Nyitok egy zárójelet, mert a 100-120 millió forintos éves költségvetésünkbe a MAZSIHISZ évi egymillió forintot beletesz. Ez az összeg csak a teljes szégyentől menti meg őket. Miközben elismerik és szeretik, jó szavakat, valamint rengeteg ígéretet kapunk – de ez hosszú évek óta nem változik.

– Mivel indokolják?

– Semmivel, csak azt mondják, hogy átgondoljuk. Azt sem állíthatjuk, hogy ez értékrendi döntés, mert a MAZSIHISZ művészeti vezetőjével, Bíró Eszterrel vagy a fesztiválokat szervező Deák Andreával nagyon jó a kapcsolatunk, de a vezetésnél ez mindig elakad. A másik oldal pedig az EMIH: tudjuk, hogy a maga útját járja, nem közösségben gondolkodik. Abból az 1,8 milliárd forintból, amelyet az államtól kaptak, a saját zsidó színházukat akarják megépíteni. Ezt 2019 óta várjuk... és zsidó osztályt is indítanak a színművészeti egyetemen.

– Lehet a nem-támogatás oka, hogy a Gólem nem vallásos intézmény?

– Az egy legitim indok lenne. Ez van, ezt választottam. Csinálhattam volna zsinagógát is 20 éve, csak az szerintem nem olyan érdekes, mint a színház. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem fontos. Aki azt gondolja, hogy vallásellenes vagyok, az nagyon téved.

– Ki gondolja ezt?

– Sokszor kapom meg, mert kifakadok a vallásos vezetők ellen. Pedig én csak a korrupt vezetők ellen szólalok fel, legyenek akár vallási vagy világi vezetők. Úgyhogy kritikus vagyok, de nekem ez a munkám színházi igazgatóként és művészként. Nem köthetek kompromisszumot az igazságtalanság, a gyengék bántása, a kisebbségek elnyomása mellett. Ha mondok valamit nyilvánosan, utána rengeteg kommentet kapok, hogy miért gyűlölködöm. De ez nem gyűlölködés, hanem kritika. Az ideális demokráciában a kritikusan gondolkodó újságokat és színházakat támogatná az állam, mert a klasszikus ’fékek és ellensúlyok’ sorába beletartoznak a művészek, akik egyébként inspirálhatják is arra őket, hogy miként dolgozhatnak jobban.

– A színházat amúgy érte bármiféle gyűlölet-bűncselekmény?

– Direktebb támadás főleg online ért minket, és volt már kis horogkereszt festve az épület oldalára is. De nem szeretném ezt túldimenzionálni, mert előadást például nem zavartak meg.

– Végül nem mondtad el, miből működtetitek a színházat.

– Amikor Marcsa Barbara lett az ügyvezető igazgató, erősen megreformálta a színház gazdasági oldalát. Az irányításával egy kisebb team már lassan 15 éve szinte a semmiből tartja fönt a színházat. A jegybevételünk a büdzsé 60-65 százalékát teszi ki, és a maradékot kell előteremteni, ami nehéz. Lett infrastruktúránk, egy 500 négyzetméteres tér. Ha fölnézel, látod, itt több mint 4 méter belmagasságú helyet kell befűteni, ez télen havi milliós költség. A jegybevételen túl a 7. kerület komoly forrásokkal támogat minket, másrészt pályázatokon indulunk, sokszor külföldieken is. Ez kemény munka, mert körülbelül 20 pályázat fut egyszerre, és kicsi a stáb. Barbara viszi ezt is (amellett, hogy ő a pékünk is). Ezek mellett vannak mikroadományozók, a lassan 200 tagú támogatói csoportunk, az Ezer Gólem Klub – ők havonta segítenek. Igyekszünk még egy szektort bevonni, a céges adományozókat. Ez nehéz történet ma Magyarországon, mert amíg a mikroadományozó anonimitásban maradhat, egy cégnek kikerül a logója. Akkor pedig kiderül, hogy ő Magyarország egyetlen zsidó színházát támogatja, amelynek vezetője rendszerkritikus. Ez sokszor visszatart cégeket. Ha az öt lábból bármelyik kiesik, vigyázni kell, ne rendítse meg a színházat. És nem lehet a jegyet sem 25 ezer forintra emelni, mert nem terhelhetünk át mindent a nézőkre.

– Hova akarod a színházat fejleszteni? Vagy az a cél, hogy mindig legyen a repertoáron elég előadás?

– Ez fontos kérdés, mert muszáj célokat meghatározni, és nem is olyan könnyű. Sokáig arra vágytam, hogy részei legyünk a magyarországi színházi szövetnek. A Gólem Színház szakmailag és társadalmilag is kiemelkedő alkotóműhely legyen, ahol szabadon, pátosz nélkül beszélhetünk a zsidóságról. Talán nem nagyképűség, ha azt állítom, hogy az teljesült: a legjobb ifjúsági és családi előadás díját kaptuk a Kócos macskaember-kölyökre 2023-ban, aztán Budapestért díjat vehettünk át, mint nyitott, színes, befogadó alkotóműhely, és mi vagyunk az egyetlen zsidó hely, aki ilyet kapott. Nemrég a kortárs dráma különdíját adták a Tíz hónap Babilon című előadásunknak. Aztán fontos mérföldkő az is, hogy lett saját helyünk. Most viszont meg kellene erősödnie ennek a fiatal színháznak, gyökereket eresztenie, hogy mindegy, milyen típusú kormány vagy kerületvezetés regnál, a Gólem életben maradhasson. Idén leszek 50 éves, szeretnék találni valakit, aki a színházat átveszi és továbbviszi mondjuk öt év múlva. Mert ez nem az én játékszerem, hanem egy ügy.

– A jubileumi 20. évadra mit terveztek?

– Még erről nem beszéltem nyilvánosan, de akkor elmesélem. A 20. jubileumi évad mellett ez az 5. éve a Gólem Központnak a Csányi utcában, így minden az ünneplés körül forog majd. Nagy bulival zárjuk a jelenlegi évadot május 8-án, megünnepeljük az egyesületünk bírósági bejegyzésének 20 évfordulóját. Minden kiállításunk a jövő szezonban rólunk fog szólni, és két nagy bemutatóval készülünk. Az évad első felében egy színházi folytatás jön: a Lefitymálva című előadásunké. 15 éve megy, már 100 előadás fölött jár, sok díjat nyertünk vele, szinte mindenhol játszottuk. Azon dolgozunk Vinnai Andrással, hogy legyen egy Lefitymálva 2. Megjegyzem: nehéz abszurdot írni egy olyan abszurd világban, amiben élünk. Sokkal nehezebb, mint 15 éve. Tehát, ahol zsidó osztály indul a Színház és Filmművészeti Egyetemen, ott milyen zsidós poénnal állsz elő, mikor az egyik legnagyobbat ellőtték? Aztán közösen a Gólem Ifjúsági Társulattal, a GITT-tel egy Dybuk-előadást tervezünk. Az olyan fontos az izraeli drámairodalomban, mint mondjuk a Hamlet az angolszászoknál vagy a Faust a németeknél. Ez itthon ritkán játszott mű, pedig szép szerelmes történet zsidó miszticizmusról és a túlvilágról, a soha véget nem érő tragikus szerelemről. Régóta szeretném megcsinálni, és most Barbarától kaptam engedélyt arra, ha az 52 fős karakterlistából lehúzok párat, akkor mehet. Ez lesz a tavaszi bemutatónk. Már jelentkeztek előadások alkotói, amelyek befogadó helyet keresnek. Az idei évadban együttműködtünk egy Kafka-produkció kapcsán a Radnóti Színházzal. Mivel nincsen kamaratermük, remélhetőleg jövőre is kooperálunk. Azt hiszem, egy ilyen színházban, ahol próbaterem sincs, többre nincs szükség. Még ide, a végére elmondom, hogy mindig kérdezik: mennyire akarunk növekedni. Semennyire. Ezt akarjuk csinálni, mert így még élvezzük.

Nyitókép: Gordon Eszter