Závada Péter: Je suis Amphitryon

„Ki vagyok, ha valaki más a szerepemet mesterien alakítva tökéletesen helyettesíthet? Hogyan tarthatok meg egy fogadalmat, ha észre sem veszem, hogy épp megszegem? Ha képes vagyok anélkül cselekedni, hogy tudatában lennék a cselekedeteimnek, bízhatok-e önmagamban? És egyáltalán: mi szükség rám, ha valaki nálam sokkal jobban játszik el engem?”

Závada Péter harmadik drámája, az Amphitryon átdolgozása április 24-én, Geréb Zsófia rendezésében került bemutatásra a Trafóban. A fizikai szinten definiálhatatlan ember, Amphitryon (Kovács Krisztián) miközben öt hónapja távol van, Jupiter (Lestyán Attila) az alakját felöltve beférkőzik felesége, Alkméné (Bánfalvi Eszter) ágyába, akinek nem tűnik szembe a szignifikáns különbség a két férfi között. Ezt a szálat megerősítve az eredeti dráma átirata az identitáskeresés és az énvesztés köré szerveződik, melyben az antik és a kortárs elemek kiváló arányban keverednek.

A realista konyha a maga túlzóan élénk és homogén színeivel már a kezdetektől fogva elhelyezi térben és időben a történetet, biztos talajra állítván ezzel a számos bizonytalanságot taglaló drámát. A Horváth Jenny által tervezett díszlet folyamatos használatban van a fogyasztói társadalom dekadenciájának és a hétköznapi, emberi cselekedetek (főzés, mosás) színtereként.

A nyelvezetet tekintve a színháztörténeti, pszichológiai és filozófiai utalások sűrítettsége létrehoz egy olyan egységet, ami csak egy szűk kör számára elérhető, ezt azonban köznapi képekkel vegyíti, így nem determinálja annyira célközönségét. Azzal alakítja saját képére az eredeti Amphitryon történetet, hogy az egészet végtelenül ritmikussá és líraivá teszi, valamint végig feszegeti mind a dráma, mind ennek fizikai megnyilvánulásának színházi kereteit. Formailag párhuzamos monológok sora, polifonikus szólamok, így párbeszédek sem jönnek létre, csak atipikus módon, egyfajta folyamatos egymás melletti elbeszélésként.

A rendezés a színpadi jelenléttel kísérletezik, létrehozván egy olyan helyet, ahol a színész önmagaként is értelmezhető, nem csak a rá osztott szerepekben. Nagy hangsúlyt fektet a jelzés értékű mozgásokra (Soós Attila), a zeneiségre (Csizmás András) és a túlzásra, amik dramaturgiailag erősítik az előadás szövegközpontúságát. A menádok (Mentes Júlia, Kőszegi Mária, Jaskó Bálint, Lestyán Attila) az előadás alatt a kar számára kijelölt helyen definiálják a dráma és a dialógusok alapvető formai követelményeit, az utolsó jeleneteknél viszont belépnek a játéktérbe, ahol ez által civil énjük kerülhet fókuszba. Szerepkettőzéseik is az énvesztés tematika kifejező gesztusai, a darab során ugyanis egyedül Amphitryon és Alkméné maradnak meg végig héroszi szerepkörükben. A sok fontos, kortalan témán és az alapot adó ideológiákon felül aktuálpolitikai problémákat is taglal, azzal pedig, hogy megdönti a mitikus világ megszokott maszkulin-hegemóniáját, az egész előadás kap egy erős gender színezetet is.

https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/je-suis-amphitryon/directing-28539