Az elit alakulat, Gyökerek, Angyalok Amerikában, Jelenetek egy házasságból, Csernobil - csak néhány a tévétörténelem legjobb minisorozatai közül. A mozis kifejezésmódot házasítják össze a tévés játékidővel, és képesek egy évadban elmesélni egy komplex és drámai történetet. A miniszériák ma is népszerűek, hála az olyan produkcióknak, mint az említett Csernobil, A vezércsel, a Watchmen vagy az Easttowni rejtélyek, korábban pedig talán még nagyobb presztízsük is volt, mert a legnevesebb rendezők is szívesen kipróbálták magukat ebben a műfajban. Íme néhány kevésbé ismert és / vagy elfelejtett remekmű.

Odüsszeia (1968)

Készítése idején az olasz-francia-NSZK koprodukció az egyik legambiciózusabb televíziós alkotásnak számított. Bár a sorozat olasz nyelven készült, és eredetileg az olasz nemzeti műsorszolgáltató, a RAI sugározta, a széria elkészítéséhez hatalmas nemzetközi forrásokat kellett mozgósítani, többek között Németországból, Franciaországból és Jugoszláviából. Mondhatjuk úgy is, hogy egy igazi odüsszeia volt Homérosz klasszikusának a lehető leghűbb adaptálása...

A nyolc epizód mindegyikét Franco Rossi rendezte (néhányat Piero Schivazappával és Mario Bavával közösen), és annyira hűek Homérosz eredeti szövegéhez, amennyire az egy tévésorozatban lehetséges. A karizmatikus Bekim Fehmiu alakítja Odüsszeuszt, a trójai háború hősét, aki éveken át tartó útra indul, hogy visszatérjen hazájába, Ithakába. Az Odüsszeia különböző epizódjai olyan tisztelettel és a részletekre való odafigyeléssel elevenednek meg, amelyet ritkán sikerült megismételni más, az ókori Görögországban játszódó filmben vagy tévésorozatban.

Edvard Munch (1974)

Edvard Munch munkásságát az is ismeri, aki soha nem hallotta a nevét, ő festette meg ugyanis 1893-as ikonikus Sikolyt, amely többek közt az azonos című horrorsorozat gyilkosainak maszkját is ihlette. Róla készített a brit Peter Watkins egy háromrészes, 210 perces miniszériát, amelyet a norvég NRK és a svéd SVT sugárzott, de az Egyesült Államokban háromórás filmként került a mozikba, és az Atlanti-óceán mindkét partján nagy kritikai sikert aratott.

Az Edvard Munch, amellett, hogy Norvégia legjelentősebb expresszionista festőjének élettörténetét meséli el, merész kísérlet a metafikció terén is. A minisorozat egy innovatív, játékosan anakronisztikus, beszélő fejekkel, rögtönzött párbeszédekkel és nagyrészt nem hivatásos szereplőkkel megvalósított mockumentary formátumban vizsgálja Munch művészetét mind pszichológiai szinten - a halállal és betegségekkel való élethosszig tartó kapcsolata kontextusba helyezi a még fel nem talált eszközökkel való kifejezési vágyát -, mind pedig történelmi szinten, olyan audiovizuális portrét alkotva Munchról, amely formailag felszabadult és érzelmileg meggyőző – vagyis pont olyan, amilyet maga Munch is készített volna, ha ő ül a rendezői székben.

Szemben önmagunkkal (1976)

Ha Ingmar Bergman és minisorozat, akkor mindenkinek a Jelenetek egy házasságból jut eszébe, pláne, mert 2021-ben még egy amerikai remake is készült belőle. De nem ez volt a legendás svéd rendező egyetlen olyan műve, amelyet eredetileg a svéd televízió számára készítettek, és amelyből összevágtak egy filmverziót is. Az 1976-os Szemben önmagunkkal is pont ez az eset, a különbség csak annyi, hogy a moziváltozatot néhány héttel a televíziós sugárzás előtt mutatták be, ami ahhoz a széles körben elterjedt tévhithez vezetett, hogy előbb volt a film, és csak utána a minisorozat.

Bergman eredeti elképzelése azonban a négyrészes, 177 perces televíziós vágatában mutatkozik meg a legtisztábban, amely megőrizte a film érzelmi intenzitását, miközben textúrát, részleteket és mélységet ad dr. Jenny Isaksson történetének. A Liv Ullmann által alakított pszichiáter, akinek a férje is pszichiáter (a Jelenetek egy házasságból másik főszereplője, Erland Josephson alakítja), papíron boldog és sikeres, de lassanként összeroppan a munkájából adódó lelki megterhelés és a nyomasztó emlékek, rémálmok és kényszerképzetek súlya alatt.

Tanner '88 (1988)

Az HBO-nak számos olyan sorozata volt és van, amely komoly politikai témákat érint, de mind a Tanner '88 köpönyegéből bújt elő. A Garry Trudeau amerikai karikaturista által készített, 11 epizódból álló minisorozat több szempontból is innovatív volt. Egyrészt ez volt az egyik első olyan nagyszabású televíziós produkció, amely elkötelezte magát az ún. mockumentary (ál-dokumentarista) formátum mellett, jóval azelőtt, hogy ez a szitkomok világának egyik alapelemévé vált volna (lásd pl. az Office-t). Továbbá, míg a legtöbb politikai műsor az Egyesült Államok kormányának egy teljesen kitalált változatát mutatja be, a Tanner '88 a valós 1988-as elnökválasztási verseny idején játszódik, számos utalással a valódi jelöltekre és politikusokra. És ha ez még nem lenne elég, ez az egyik legkorábbi példa arra, hogy az HBO teret adott egy neves filmrendezőnek, hogy epizodikus formában fejlessze ki egyedi vízióját - ebben az esetben a legendás Robert Altmannak.

A sorozat a kevéssé ismert michigani képviselő, Jack Tanner (Michael Murphy) a Demokrata Párt elnökjelöltségéért folytatott kampányát követi nyomon. A Tanner '88 az ő hitelesen és valósághűséggel elmesélt történetét használja arra, hogy bevezesse a nézőt az amerikai politika világába, bemutatva, hogy milyen nehéz az eszméket és az elveket ilyen körülmények közt érvényesíteni. Altman, aki a humort és a dráma ötvözi a szériában, a Tanner '88-at egy alkalommal a legkreatívabb munkának nevezte, amit valaha csinált.

The Corner (2000)

A sokak által minden idők legjobb sorozatának tartott Drót nem csak úgy materializálódott az HBO képernyőjére a semmiből, volt egy közvetlen előzménye is. 2000-ben David Simon elsősorban újságíróként és tényirodalmi szerzőként volt ismert, mivel számos elismert könyvet írt a bűnüldözés és a baltimore-i jogfosztottak életének összefonódásáról. Televíziós tapasztalatot az NBC Homicide: Life on the Streets című, 1993 és 1999 futott sorozatának írójaként szerzett – amely az ő, 1991-es könyvének (Homicide: A Year on the Killing Streets) adaptációja volt. Aztán 1997-ben megjelent a "The Corner: A Year in the Life of an Inner-City Neighborhood" című tényregénye, amelyet Ed Burnsszel közösen írt. A könyv egy nyugat-baltimore-i drogpiac történéseit és az általa érintett közösséget mutatja be, és ez lett az alapja Simon első sorozatalkotói és showrunneri munkájának, a The Cornernek is.

A Simon és David Mills által írt hatrészes széria középpontjában Gary McCullough (T. K. Carter), volt felesége, Francine "Fran" Boyd (Khandi Alexander), tizenéves fiuk, DeAndre "Black" McCullough (Sean Nelson), valamint barátaik, családtagjaik és társaik állnak, akiknek az élete a West Fayette és North Monroe utcák sarkán keresztezi egymást. Ez egy terjedelmes, empatikus és leleplező dokumentum az amerikai városi szegénység feszültségében zajló életről, benne számos olyan nagyszerű színésszel, akik később Simon több sorozatában is visszatértek, köztük Clarke Peters, Reg E. Cathey, Donnell Rawlings és Lance Reddick.

Olive Kitteridge (2014)

Jane Anderson írta és Lisa Cholodenko rendezte az HBO négyrészes minisorozatát Elizabeth Strout azonos című, Pulitzer-díjas-regénye nyomán. A könyvhöz hasonlóan a széria is huszonöt esztendőt ível át, középpontjában az Olive Kitteridge nevű középiskolai matektanárral és férjével. A négy epizód mindegyike az ő, hol szívbemarkolóan megható és vicces, hol szomorú történetét meséli el élete különböző pontjain, miközben útját más, hasonlóan eleven karakterek keresztezik.

Az Olive Kitteridge a 21. század egyik legnagyobb televíziós teljesítménye. Olive életének gazdagsága, nyerssége, bölcsessége és érzelmi mélysége, valamint a sorozat kommentárja az idő múlásáról, a boldogság kimondhatatlanságáról az igazi nagy irodalmi teljesítményekkel rokonítja a szériát. Cholodenko a független filmesként megszerzett tudását kamatoztatja, a színészi alakítások pedig hasonlóképpen lenyűgözőek - a címszerepet az Oscar-díjas Frances McDormand játssza, férjét Richard Jenkins, és olyan színészek tűnnek fel benne még, mint Bill Murray, Zoe Kazan vagy Peter Mullan, – nem is csoda, hogy a sorozat nyolc Emmy-díjat kapott.

Alias Grace (2017)

Három nyomós érvet is tudunk arra mondani, miért érdemes pótolni a Netflix horrorisztikus hangulatú pszichológiai drámáját: A szolgálólány meséjét is jegyző Margaret Atwood 1996-os, azonos című regényén alapul, az Oscar-díjas Sarah Polley írta, és Mary Harron (Amerikai pszichó) rendezte - és akkor még nem is beszéltünk a szereplőgárdáról, amelyben olyan kiválóságok szerepelnek, mint Sarah Gadon és Anna Paquin.

Gadon a címszerepben Grace Marks fikciós változatát alakítja, azt az ír-kanadai szobalányt, akit 1843-ban gyilkosságért tartóztattak le, ami egy ellentmondásos perhez vezetett. A sorozat azzal kezdődik, hogy egy pszichiáter kikérdezi Grace-t, hogy kiderítse, tényleg nem emlékszik-e a 15 évvel ezelőtti gyilkosságokra, és hogy valóban bűnösnek tekinthető-e jogilag.

A széria zavarba ejtő stílusban mutatja be főhősnője élettörténetét, a saját szemszögéből térképezve fel a különböző borzalmakat, amelyeknek szegény fiatal bevándorló nőként ki volt téve, megkérdőjelezve ezzel, hogy ki is valójában Grace. Egy ártatlanul meghurcolt nő? Áldozat? Bűnbánó pszichopata? Bár az erőszak és az agresszió visszafogottabb, ez a sorozat a maga módján ugyanolyan hátborzongató karaktertanulmány, mint a Harron által rendezett Amerikai pszichó.

Devs (2020)

Alex Garland sorozata a sci-fi és a thriller elemeit ötvözi. A történet egy fiatal programozóról, Lily Chanról (Sonoya Mizuno) szól, aki egy, a Szilícium-völgyben működő csúcstechnikai vállalatnál dolgozik. Amikor szerelme állítólag öngyilkosságot követ el, Lilyben szörnyű gyanú támad, hogy valójában brutális gyilkosságról van szó, amit megpróbálnak eltussolni. Azt gyanítva, hogy a fiú halálában a munkája is szerepet játszott, Lily nyomozni kezd a munkáltatója titkos fejlesztési részlege után, és egyre veszélyesebb terepre téved.

8 részes szériájában Garland korábbi és későbbi kedvenc témáit vette újra elő a gyásztól kezdve a mesterséges intelligencián át a helyettesíthetőségig és a duplikátumokig, ahogy azt tette már az Ex machina és az Expedíció című nagyjátékfilmjeiben és később az Őkben is.

Nyomasztó és fordulatos sztorija és már-már filozófiai mélységű felvetései mellett a Devs hatalmas teljesítménye, hogy új, drámai oldaláról mutatta be a Városfejlesztési osztály című szitkomból ismert Nick Offermant.

Via: Slashfilm