Amikor Jacques-Yves Cousteau 1956-ban bemutatta Cannes-ban A csend világa című, zömmel vízalatti felvételekből álló, színes dokumentumfilmjét, akkor valami olyan újszerű dolgot láthattak a nézők, amire korábban még a képzelet szintjén is alig akadt példa. 1956-ban úgy egyáltalán a színes filmek még viszonylag új dolognak számítottak, színes televízió még alig volt és a vízalatti felvételek is kuriózumszámba mentek. Erre jön Cousteau, aki lerakott egy közel másfél órás filmet a tengerek élővilágáról úgy, ahogy azt addig soha, senki nem láthatta anélkül, hogy ő maga is alámerült volna.

Teljesen egyértelmű, hogy megkapta az alkotásért az Arany-pálmát, illetve egy évvel később a legjobb dokunak járó Oscart, de a film hatása és jelentősége sokkal nagyobb, mint amennyit elárul róla az, hogy megkapta érte a két legrangosabb filmes elismerést.

Feltalálták a vízalatti filmezést

Cousteau-ék filmje ugyanis nem úgy készült, mint manapság egy film, hogy fogták a filmesek a felszereléseket, és elkezdtek dolgozni. Nem voltak ugyanis felszerelések, amikkel meg lehetett volna valósítani Cousteau elképzeléseit.

Nemhogy olyan kamera nem létezett, amivel víz alatt lehetett volna normálisan dolgozni, de még olyan búvárfelszerelés sem volt, amiben meg lehetett volna valósítani a forgatást.

Amikor Cousteau kapitányról beszélünk, akkor igazából a hajója, a Calypso teljes személyzetére érdemes gondolni, ugyanis Cousteau olyan mérnökökkel vette körül magát, akikkel együtt forradalmasította a búvárkodást és a filmezést, a teljes csapat kellett ahhoz a szenzációhoz, amit összehoztak.

Cousteau már 1937-től kezdve kereste annak a lehetőségét, hogy valahogy víz alatt filmezzen. A kamera tűnt a kisebbik problémának, a nagyobbik gondot az jelentette, hogy a stáb lent tudjon maradni a víz alatt, ráadásul viszonylag szabadon tudjon mozogni hosszú időn keresztül.

Ma már teljesen magától értetődő, amikor búvárokról beszélünk, hogy milyen felszereléseket társítunk hozzájuk, akkoriban viszont két iskola létezett csak. Az egyikben a könnyen mozgó szabadtüdős könnyűbúvárok voltak, akik a véges tüdőkapacitásuk miatt csak néhány percet tudtak egyszerre a víz alatt tölteni egy levegővel. A másikba azok a búvárok tartoztak, akik nehéz szkafanderekben körülményesen ugyan, de hosszabb időt tudtak a vízalatt tölteni annak köszönhetően, hogy a felszínről hosszú csöveken keresztül folyamatosan ellátták őket oxigénnel.

Cousteau vágya az volt, hogy a szabadtüdős búvárok könnyedségével tudjon sok időt tölteni a víz alatt. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ne csak a tengerfenéken botorkálva forgasson, hanem bebújjon zegzugokba, a vízközi részt is be tudja mutatni, együtt tudjon úszni halakkal és egyéb tengeri állatokkal.

Még a II. világháború idején összeismerkedett Émile Gagnannal, aki később a Calypso egyik mérnöke lett. Gagnan egy gázokra specializálódott mérnök volt, akinek feltett vágya volt, hogy az 1800-as évek közepe óta létező, de meglehetősen körülményes légzőkészülékeket valahogy kompakttá tegye. Nem ő volt az egyetlen, aki ezen ügyködött, voltak biztató próbálkozások, de Cousteau-val összeállva sikerült elérnie azt, amit másnak nem: létrehozni egy teljesen automatikus légzőkészüléket, aminek a vezérléséhez nem kell sem személyzet, sem a búvárnak szelepeken át a tüdejébe juttatni a levegőt és hasonlók. A mai napig hivatkozási alap a találmányuk, aminek a szabadalmát 1945-ben nyújtották be.

Oké, merülni már tudnak, de felvenni még mindig nincs mivel.

Ahhoz, hogy forgatni tudjanak, kellett a Calypso legénységének egy másik tagja, a kémikus mérnök André Laban, aki 1952-től kezdve dolgozott együtt Cousteauval. Ő volt az, aki megalkotta azt a nyomás- és vízálló burkot, amibe bele tudtak tenni egy 35mm-es filmmel dolgozó kamerát a felvételek elkészítéséhez. Érdekes mellékszál, de Laban később nem maradt meg a filmezésnél, vagyis csak részben, ugyanis vízalatti festő lett belőle.

Innentől kezdve már tényleg csak annyi volt hátra, hogy Cousteau kapitány vezényletével filmet készítsenek az 1954-55-ös kalandjaikból a Földközi-tengeren.

A csend világa annak ellenére, hogy korszakalkotó, nem az első színes, vízalatti képeket tartalmazó alkotás volt. Ezt a címet az 1954-es olasz Sesto Continente (A hatodik kontinens) című film tudhatja magáénak.

De Cousteau alkotása mellett A hatodik kontinens családi házimozinak tűnik. Alapvetően könnyűbúvárokat láthatunk benne, a vízalatti felvételek pedig mind a felszín közelében készültek.

Ehhez képest Cousteau filmjében egészen 75 méteres mélységig le tudtak merülni a kamerának és a különleges búvárfelszereléseknek köszönhetően, és így valóban egyedülálló felvételeket tudtak bemutatni.

Egy természetfilm, amiben leölik az állatokat

A csend világa mai szemmel nézve is látványos sok tekintetben, de tele van olyan jelenetekkel, amik a jóérzésű tengerrajongóból inkább iszonyatot, mint csodálatot váltanak ki.

Cousteau alkotása ugyanis nem az a típusú dokumentumfilm, ami a természet megfigyelését tűzte ki céljául, hanem azt mutatja be, hogyan élnek a Földközi-tenger partján lakó búvárok, hogyan telnek a halászok és az idejük jó részét a vízben és vízen töltő emberek mindennapjai.

Ennek megfelelően láthatunk egy rakás olyan jelenetet, amiben például búvárok langusztákat gyűjtenek, vagy éppen szigonnyal halásznak. A legnagyobb botrányt pedig a film megjelenése után sok-sok évtizeddel az a jelenet okozta, amiben egy bébi ámbráscet nagyon súlyos sérüléseket szerzett, amikor véletlenül nekiúszott a Calypso hajócsvarjának. Cousteau-ék pedig látva az állat szenvedését úgy döntöttek, hogy végeznek vele. Ezután egy következő jelenetben azt láthatjuk, ahogy cápák marják szét a tetemet, nem sokkal később pedig a legénység cápákat vonszol a fedélzetre, ahol egy nagy fejszével verik őket agyon.

Amikor a fél világ azon dolgozik, hogy valahogy megmentse a tengerek élővilágát, hogy ne pusztuljanak ki a kardszárnyú delfinek vagy a bálnák, hogy a túlhalászott vizekbe valahogy visszatérjen az élet, tényleg szörnyű a látvány. A 90-es évektől kezdve kapja Cousteau filmje az ívet, nem kímélve sem a kapitányt sem a legénységet, számon kérve rajtuk a képmutatást, hogy dokumentumfilmesként hogyan vehettek részt ilyen barbárságban.

A Cousteaut mentegető korabeli cikkekben arra emlékeztettek, hogy ami az 50-es években a filmet megnéző kiskamaszok álma volt, az a 90-es évekre borzalommal töltötte el a fiatal nézőket.

Aztán tavaly, Cousteau halála után közel húsz évvel újraindult a vita a filmről. Minden eddiginél komolyabb kritikákat kapott. Végül Cousteau egyik korábbi munkatársa, a filmjeinél tudományos szakértőként tevékenykedő, egyébként a tengerek élővilágának megmentésén dolgozó szakember, François Sarano volt kénytelen megvédeni a filmet és a legendás filmes munkásságát.

Meg kell érteni, hogy az értékrend akkoriban más volt. Abban a korszakban forgatták ezt a filmet, amikor még semmit sem tudtunk az óceánokról, amikor még tele voltak tengeri szörnyekkel. Fókákra és bálnákra vadászni teljesen természetes dolog volt. Kifogyhatatlannak hittük a tengert és az erőforrásait. Nem létezett még az ökológiai szemlélet” - mondta.

Kicsit olyanok a Cousteaut ért kritikák, mintha Karl Benzen és Henry Fordon kérnénk számon, hogy milyen környezeti károkat okoz a túlzott motorizáció. Ha Cousteau nem lett volna, akkor nemhogy a filmezés, de a tengeri élőlények megfigyelését és ezzel áttételesen a tengeri élővilág törékenységét feltáró kutatások sem születhettek volna meg.

Egyrészt a már fent említett praktikus okokból, miszerint neki köszönhetjük úgy általában a modern búvárkodást, másrészt azért sem mert, nem lettek volna generációk, amiket a Calypso kalandjai inspirálnak. Fiatalok, akik csak azért kezdtek el foglalkozni a tengeri élővilággal, mert látták Cousteau és a társai kalandját.

Igen, mai szemmel nézve sokszor túl nyers és barbár, ami A csend világában történik, de már csak azért hálásak lehetünk, hogy elkészült, mert legalább láthatjuk, hogy milyen volt a világ, amikor teljesen természetes volt, hogy valaki simán levadássza azt az élőlényt, aminek a létezésében egyébként éppen gyönyörködik.