Először jött Eric Bana, aki nem volt rossz Hulk, csak túl sokat merengett, most pedig itt van Mark Ruffalo, aki mindenben jó, de köztük volt a meg nem értett Edward Norton is.
Nem véletlen, hogy Hulk oly sok képregény rajongó kedvenc szuperhőse, ahogy azt sem, hogy olyan nehéz megfilmesíteni a karaktert. Mert Clark Kentről elég levenni a szemüveget és már Superman is, Peter Parker latex ruhát húz, hogy Pókember legyen, Bruce Wayne pedig köpenyt ölt és már Batman is, de Dr. Bruce Bannerrel bonyolultabb az ábra. A tudós a sejtjeit gamma-sugárzás mérgezte meg, egy fékezhetetlen haragú erőt szabadítva fel benne, és ez a Hulk. Aki kicsit más, mint a doki, egy bazi nagy, kócos hajú, téglafejű izomkolosszus zöld bőrrel – ami eredetileg szürke volt, de a képregényekben így mindig beleolvadt a háttérbe -, és aki, vagy ami egy őrjöngő szörny.
És ki akar egy kontrollálhatatlan szörny lenni? Így aztán Dr. Banner, miközben kétségbeesetten keresi a gyógymódot állapotára, kénytelen az árnyékba húzódni, bujkálni, elszakadni attól az élettől, amit ismert, és attól a nőtől, akit szeretett, miközben menekül az őt üldöző "Villám" Ross tábornok és a hadigépezet elől, akik azért üldözik, hogy kihasználják erejét. Emellett feltűnik a színen egy új, szörnyű ellenfél, a Förtelem, aki eredetileg egy brit zsoldos, aki titkos szérumot adatott be magának. és akinek pusztító ereje még Hulkét is felülmúlja. Mindezt persze javarészt már az Ang Lee rendezte, 2003-as Hulkban is láthattunk, ahol Eric Bana volt Hulk/Banner, de a nézők nem annyira szerették azt a filmet.
Merthogy Lee a látvány és az akció helyett a lélektanra ment rá, a sokkal nagyobb léptékben gondolkodó, immár saját filmek készítésébe betársuló Marvel pedig újrázni akarta az egész történetet. Így kapta meg a címszerepet Edward Norton, aki szokása szerint a forgatókönyvbe is beledolgozott, a rendezést pedig a francia akciófilmes Louis Leterrier (A nyakörv), aki az előzőnél sokkal lendületesebb, erőszakosabb és látványosabb filmet rakott össze. A hihetetlen Hulk (2008) azonban még mindig nem lett a tökéletes szuperhős film, részben azért, mert maga Hulk – és ellenfele, a Förtelem – nem néz ki jól, nem működik jól. A két figurát ugyanis vegyes technikával, részben az ún. motion capture technológiával, részben „sima” számítógépes animációval hozták létre és mozgatták, és sajnos nem néznek ki túl jól. És nem is hasonlítanak az őket játszó színészekre, sem Nortonra, sem a rémséget alakító Tim Rothra.
A hihetetlen Hulk egyáltalán nem rossz film, csak ma már elhalványul az új Marvel szuperhősfilmek látványorgiája és akciódömpingje mellett, amikben ráadásul rendre tucatnyi hős adja egymás alá a lovat. Norton itt is remek, a csaját pedig Liv Tyler játssza, a műsort viszont Tim Roth viszi el, aki egyszerre – vagy egymás után – kétféle gonoszt is eljátszhat, és nagyon élvezi mindkettőt. A Marvelnél azonban úgy döntöttek, még egyszer próbálkoznak Hulkkal, és jól döntöttek. A 2012-ben kijött a Bosszúállókban már Mark Ruffalo formálta meg a lényt – ironikus módon Leterrier eredetileg vele szeretett volna dolgozni -, és nála már nagyszerűen fogták meg a karakter kettős természetét. De ez már egy másik, soha véget nem érő történet.
