Tessék bátran jobb indiános filmet mondani Az utolsó mohikánnál! Ne westernt, mert az kicsit más műfaj, hanem olyat, amiben a rézbőrűek az igazi főszereplők, és úgy is viselkednek, ahogy kell.
Michael Mannt az olyan feszes, hihetetlenül izgalmas modern thrillerek és más bűnfilmek rendezőjeként ismerjük, mint a Szemtől szemben vagy a Collateral - A halál záloga, így könnyű elfelejteni, hogy első igazán jó filmje, sőt, egyik legjobb munkája, ha úgy tetszik, történelmi film, vagy, ha másként nézzük, indiánfilm, és mint ilyen, a saját műfajában az egyik legizgalmasabb és leghitelesebb. Ehhez persze kellett James Fenimore Cooper és Daniel Day-Lewis, meg egy csomó valóban indián színész, meg egy stúdió, amely fizetett, mint a katonatiszt a méregdrágára sikerült produkcióért.
1757-ben járunk, az Európában 6 éves háborúként, Amerikában francia és indián háborúk néven ismert, a szubkontinens jövőjét eldöntő fegyveres konfliktus idején, amely során Anglia és Franciaország feszült egymásnak. Mindkét fél előszeretettel vetette be indián szövetségeseit, akiknek természetesen teljesen más elképzeléseik voltak magáról a hadviselésről, ami gyakran vezetett túlkapásokhoz, mint a William Henry erőd esetében, ahol a magukat megadó angolok és amerikai telepesek érezhették meg a bőrükön a huronok haragját. Eddig a valódi történelmi háttér, is itt lép be a képbe Nathaniel Poe, azaz Sólyomszem, a mohikánok között nevelkedett sápadtarcú, aki úgy ismeri az erdőt, mint bármely más indián, és akinek vértestvére a törzs utolsó gyermeke, Unkasz, hű társa pedig annak apja, Csingacsguk.
Az erőd eleste után Sólyomszem és két társa a huronok fogságába esett két fehér lány megmentésére indul, és ez lesz utolsó közös kalandjuk. Merthogy kalandból addig is van bőven, kezdve az erőd ostromától az azt követő véres csatáig, menekülésen és fogságon át a leszámolásig az áruló Maguával való végső találkozásig. És Magua, aki elhitette az angol tisztekkel, hogy nekik szolgál, pedig megölt családjáért áll bosszút, a történet egyik igazi hőse, minden kegyetlensége ellenére az egyik legkarakteresebb, leghitelesebb indián karakter, akit Hollywoodban vászonra vittek, akit a korántsem indiános nevű Wes Studi nagyszerűen kelt életre. Hasonlóan jó a másik rengeteg filmben szereplő indián karakterszínész, Russel Means és az Unkaszt alakító Eric Schweig, de ne feledkezzünk el Daniel Day-Lewis-ról sem.
Day-Lewisnak, bár ekkor már Oscar-díjas volt, Az utolsó mohikán volt az első nagy költségvetésű, látványos produkciója, és szokása szerint tökéletesen felkészült rá. Hetekig élt az erdőben, megtanult vadászni, a korabeli fegyverekkel bánni, úgy mozogni, mint egy erdőlakó – tessék nézni, ahogy ezek a férfiak futnak vagy hegyet másznak -, és tökéletes Sólyomszem lett belőle. Ő és a rendező szépen egymásra találtak, hiszen Mann is mindenben a tökéletességre törekedett, minden jelenetet vagy hússzor vett fel, drága díszleteket csináltatott – csak az erőd 6 millió dollár volt 1992-es árfolyamon - és kora reggelig dolgoztatta embereit. Egy minden bizonnyal igaz anekdota szerint egy hajnalig húzódó munkanapon egyszer csak azt kezdte el kiabálni a megafonjába, hogy „Ki kapcsolta fel azt a sárga lámpát? Azonnal kapcsoljátok le!” – mire a díszlet távolabbi részéből megszólalt egy másik megafon: „Az a nap, Michael, semmi gond.”
El is szaladt szépen a költségvetés, a gyártó 20th Century Fox pedig jobb híján fizetett, majd a forgatás végére már ott állt egy emberük Mann mögött, akinek egyetlen dolga az volt, hogy megakadályozza, hogy túl sokszor vegyenek fel egy-egy részt. Az első verzió így is három órás lett, amit végül két órásra rövidítettek le, és ki tudja, milyen nagyszerű jelenetek maradtak a vágóasztalon, mert a 2001-es bővített DVD kiadásba sem engedtek sokkal többet bekerülni.
