Az utóbbi években megszokhattuk, hogy az HBO sorra szállítja a külföldi licensz alapján, de magyar gyártásban, hazai alkotók által készített sorozatokat, amelyek egy csapásra megtörték az addigi gagyi szappanoperák uralmát, és világszínvonalra emelték a magyar szériagyártást. De míg a Társas játék és a Terápia nem kifejezetten a magyar viszonyokban mélyedt el, addig a 2015-ben debütált Aranyélet egyszerre pontos és kíméletlen kritikáját nyújtja a 2010-es évek Magyarországának – annak ellenére, hogy a finn Helppo elämä (Easy Living) alapján született.

Külföldi formátum nyomán készült magyar széria pedig soha nem volt még ilyen hiteles társadalmilag. Az Aranyélet esendő (anti)hősei megmutatják, hogyan éljünk túl a rendszerváltás utáni Magyarországon. A „magyarított” verziónak már az első évada felfogható egy hazánkra vetített allegóriaként: a budai villában lakó Miklósi család luxuséletének aranymázát megkapargatva ugyanis feltárul a csúnya valóság – a feleség költekezésére, a vágyott életszínvonal fenntartására csak bűnözéssel lehet előteremteni a pénzt, ami olyan spirálba kergeti a családtagokat, hogy végül valamilyen módon mindenki érintett lesz a közös bűnben.

A sorozat második évadában az addigi társadalmi hitelesség egyrészt elkezdett szappanoperába váltani, azaz inkább a figurák egyéni sorsát és jellemét ismertük meg tüzetesebben, másrészt viszont feltárult Janka, Attila és Endre múltja – és itt rejlik a széria újabb vívmánya. Nagy adóssága a magyar filmnek, hogy eddig nemigen sikerült megfelelően feldolgozni a rendszerváltás témáját, az Aranyélet azonban erre is kísérletet tett. A minden epizód tetemes részét kitevő flashbackekben a sötét titkok mellett megjelent a nyolcvanas évek végének-kilencvenes évek elejének zűrzavaros világa is: az az időszak, amikor a később bűnözővé váló karakterek sorsa mindörökre megpecsételődött.

Ahogy arra a második szezon záróepizódjában látottak alapján számítani lehetett (a régi-új baráttal, Gáll Ferivel közös zárómontázsból, illetve a frissen megismert politikusnő, Boros Zsuzsa államtitkár asszony Jankának szóló megjegyzéséből), az Aranyélet harmadik évadában (anti)hőseink a bűnözés után (mellett) a politikának az alvilághoz rémisztően hasonlító világában merülnek el. Adja magát a gondolat, hogy a politikusok tehát nem különböznek a gengszterektől – az évad első négy része alapján kijelenthető, hogy az alkotók szerint igenis különböznek: sokkal rosszabbak.

Ennek bemutatása során az Aranyélet maga mögött hagyja az eddig nyomokban ugyan, de azért megjelent szimbolikus-allegórikus fogalmazásmódot, és még egyértelműbbé válik. A forgatókönyvírók (a vezető író ezúttal Vancsik Péter volt, visszatért Tasnádi István, újoncként pedig Vanicsek Olivér csatlakozott) nem is próbálják titkolni, hogy az Aranyélet, 3. évad egy az egyben a mai Magyarországot jeleníti meg – dinasztiaépítéssel, „keményen dolgozó kisemberekkel”, templomokban zajló politikai kampánnyal, mutyival, előre lezsírozott EU-s pályázatokkal, gázszerelőből lett milliárdossal újpesti áruház biztonsági őréből lett ingatlanmogullal, a szerkesztőség feje fölül eladott lapkiadóval és minden mással együtt.

Mindez pedig annyira húsba vágóan hiteles, hogy simán belefér az az egy-két túlkapás, amit az új évadban (is) megfigyelhetünk. A szociodráma mellett ugyanis maradt az akciófilmes vonulat is autós üldözéssel, rabkórházból való szöktetéssel, verekedéssel, több emelet magasból való meneküléssel stb. Az Aranyélet ezen a téren sosem a visszafogottságáról volt híres, és az új részekben (SPOILER!) a verekedés kutyatetemmel például ízlés szerint bizarr, groteszk vagy épp egyenesen nevetséges. De sorozatunk ezt is simán elbírja, sőt jobb, színesebb lesz tőle. Ugyanígy belefér a migránstémára való bombasztikus ráviccelés – itt szintén választhatunk, tűréshatárunknak megfelelően, hogy zseniális megoldásról vagy olcsó kabarétréfáról van-e szó.

Talán csak Endre bából sok már egy kicsit. A rajongókhoz hasonlóan mintha az alkotók sem tudnák elengedni az egyik legnépszerűbb, legjobban megírt, legjobban életre keltett figurát, és még úgy sem képesek elszakadni tőle, hogy megígérték: (SPOILER!) halott marad, nem fog „feltámadni” az új évadban. Ehhez tartják is magukat, mégis megtalálták a módját, hogy Anger Zsolt „örömjátéka” folytatódhasson még egy kicsit. Ugyanakkor azt meg kell hagyni, hogy ha a néhai gengszter videoüzeneteit erőltetettnek is találjuk, a negyedik epizód végén érkező cliffhanger pont jókor jön – innentől fogva talán kezdenek valami tényleg izgalmasat ezzel a cselekményszállal is.

Így viszont a legizgalmasabb egyelőre továbbra is az a szériában, hogy főhőseink egyúttal a főgonoszok is, azaz egyszerre résztvevői, haszonélvezői és áldozatai is annak a rendszernek, amibe belekerültek. Attól, hogy ez a mikrouniverzum ezúttal a politika, nem sok minden változott – talán csak annyi, hogy míg a gengszterek korábban csak el akarták pusztítani Miklósiékat, addig a politikusok, miközben a vesztükre törnek, ki is használják őket.

S hogy ez a világ épp annyira hamis, mint az eddigi évadokban látott talmi, hazugságok árán biztosított élet, arra vizuálisan is több jelzést kapunk: a szappanbuborék-metafora és a rendszeresen mutatott ellenfényes képek mind arra utalnak, hogy ez a vérrel-verítékkel felépített (mások vérével és verítékével persze) jóvilág bármikor kipukkadhat – csak hőseink vakok hozzá, hogy lássák. A mókuskerék fogságába szorult hörcsög pedig azt jelképezi, hogy abból a csapdából, amit mások segítségével ugyan, de saját maguknak ástak, nem biztos, hogy van menekvés. Még szűk egy évadunk van rá, hogy kiderüljön, tényleg elkerülhetetlen-e a bukás...

Ítélet: 8/10