Az ún. kurzusfilmek esetében az éppen uralkodó politikai eszme hirdeti ki aktuális ideológiai üzenetét, és ilyenkor a minőség vagy éppen az igazság csak másodlagos. Itt még az sem.
Mindegy, hogy melyik oldal rendeli meg és készíti el őket, milyen ideológia áll mögöttük, a kurzusfilmek művészetileg sosem tudtak semmi érdemlegeset kimondani. A Honfoglalás (1996) kezdetleges és csapnivaló volt, az irdatlan sok pénzből készült A Hídember (2002) semmi másról nem szólt, csak a díszletekről és Eperjes Károly egójáról, de a szintén nem olcsó Sorstalanság (2005) sem volt képes semmi maradandót felmutatni – de legalább igazi filmesek csinálták őket. Most valamiért a Magyarságkutató Intézet érezte úgy, hogy nekik MUSZÁJ nagyszabású történelemfilmet készíteniük, abba belepakolva mindent, amit ők a magyarság eredetéről és küzdelmeiről gondolnak – és most hangsúlyozzuk, azt, amit ŐK gondolnak, és nem azt, amit ténynek tekinthetünk. És ehhez még kerek évforduló sem kellett!
És itt szögezzük le gyorsan, hogy a magyar őstörténet sok szempontból feltevések sorozata, adott esetben a meglévő tárgyi és nyelvi bizonyítékok eredete és értelmezése is kérdéses, rendszerint a velük dolgozó történész világnézetén múlik, mit kezd velük. Ebbe nem érdemes mélyen belemászni, csak egy példa, a szakma nyugatias része a finnugor rokonságot tekinti kész ténynek nyelvi bizonyítékok alapján, a jobboldali kutatók pedig a török vonalat tekintik irányadónak, míg a radikálisabb jobboldal egyenesen a hun eredet mellett kardoskodik. A valóság sokkal összetettebb ennél, hiszen lehetett más eredetű az uralkodó osztály, mint a köznép, de az is valószínű, hogy a honfoglaló magyarság egyáltalán nem volt etnikailag homogén, és aki csakis egy elméletet tart igaznak és elfogadhatónak, az lemond a szakmai hitelességről. A Magyarságkutató Intézet és A pozsonyi csata pont ezt teszi, és már a film első öt percében annyi csúsztatás és fél- vagy negyedigazság van, hogy az arcomat kapartam.
Kezdjük a műfajilag nehezen meghatározható film – ismeretterjesztő vagy kalandfilm? – alaptézisével. 907-ben a Nyugat ki akarta irtani az egész magyarságot, a csatában a létezésünk dőlt el. A Magyar Nemzet ezzel a címmel népszerűsítette az alkotást: „Győzelem vagy halál, más lehetőség nem volt a pozsonyi csatában”, máshol a „honmegtartó” csatáról beszélnek, bizonyítékként pedig egy latin idézet szolgál, amely így szól, a frank király „Elrendelte, hogy a magyarok kiirtassanak" – csakhogy ez így nem igaz. A teljes mondat így hangzik: „Elrendelte, hogy megtámadják és kiűzzék a magyarokat a bajorok országából", merthogy a mieink csak pár éve foglalták el a korábban frank fennhatóság alatt álló Nyugat-Dunántúlt – amit itt már „ősi hazaként” emlegetnek -, a bajorok ezt a magukénak tartott területet akarták visszavenni, vagyis egy tartomány hovatartozása, nem egy nép léte volt a tét, de ez csak az eleje. Aztán kapjuk a többit, kiderül, hogy a honfoglalás valójában visszatérés, mert a Kárpát-medence mindig is a sztyeppei népeké volt(!?), mi pedig nem csak a hunok, de egyenesen a szarmaták és a szkíták leszármazottai vagyunk, és soha nem voltunk elmaradottabbak, mint a letelepedett nyugati népek, nincs mit szégyellnünk.
Az utóbbi gondolatot az 52 perces játékidő úgy harmadában bizonygatják, gyakran keveredve önellentmondásba arról, hogy tulajdonképpen a nomádok is letelepedettek voltak, legalábbis részben, de a csata ábrázolása is csupa önellentmondás. Szögezzük le gyorsan, hogy magáról a csatáról semmit nem tudunk, azon túl, hogy a bajorok a Duna két oldalán vonultak fel, katasztrofális vereséget szenvedtek, rengeteg előkelőség esett el. Ennyi, a többit bízzuk a képzeletre, a Magyarságkutató Intézet munkatársainak és a saját korábbi ötletéből dolgozó Baltavári Tamás rendezőnek igencsak élénk volt a fantáziája, és miután hosszan értekeznek arról, hogy a magyar harcmodor a hátrahajló íj használatából állt, és sosem bocsátkoztunk közelharcba, nagy, látványos nehézlovassági rohammal döntik el a csatát. A látványost persze tegyük idézőjelbe, a számítógépes animáció ugyanis a pár évvel korábbi stratégiai számítógépes játékok szintjén áll, a figurák végtagjainak mozgása kínosan kezdetleges, az arcok kifejezéstelenek, a jeleneteknek nincs mélysége, a csatában egymásba olvadnak a harcosok, árnyalásra, finomításra meg nem volt idő és/vagy pénz. Vagy figyelem: az itt elejtett csodaszarvas, vagy mi egy észak-amerikai wapiti.
A pozsonyi csata olyan, mint egy agymosás. Végig szól a sámánzene, miközben folyamatosan olyan hangzatos, de lényegében értelmetlen mondatokat sütnek el, hogy „a messzi múltból és sok ezer mérföldről érkezőket a végzet kísérte a Duna partjára”, vagy hogy „az itt élő népek bizonyára örültek a magas tudással érkező magyaroknak”, és szó esik „Attila turulnemzetségéről” is. Folytathatnánk még napestig, de a lényeg, hogy itt éppen lenyúlják és a saját képükre gyurmázzák a magyar történelmet Tóth Gabi és Fankadeli zenéjére, összemosva a pogányságot a kereszténységgel, a portyázó hadjáratokat a honvédelemmel, a szezont a fazonnal és mindent minden mással. Pedig egyszerűen annyi történt, hogy a magyar seregek valóban komoly diadalt arattak 907-ben, örüljünk ennek, és ne aggassunk rá semmit, ami nem tartozik oda.
