Már csak Olaszországnak köszönhetően sem állíthatjuk, hogy a színészi túljátszás kimondottan hungarikum lenne, de két dolgot biztosan kijelenthetünk: 1.: a magyar színművészetben több évtizedes hagyománya van; 2.: bizonyos műfajokban a Paprika Jancsi Színi Tanoda elvégzése alapvető elvárás. Lássuk a hazai színművészi ripacskodás öt leginkább említésre méltó mérföldkövét!
Csárdáskirálynő
A Hajmási Péter a magyar néplélek egyik legősibb himnusza, mely alapvetően határozta meg a lakosság elnéző, majd meghitt viszonyát a ripacskodáshoz. A természetes manírokkal előadott operett olyan tudományos-fantasztikus vízió, melyet még Philip K. Dick is vonakodott volna lejegyezni három kanna máktea elfogyasztása után. Legyen szó Rátonyi Róbert galaxisokat összekötő, olasz hasbeszélőbáb-vigyoráról, Oszvald Marika szuperszonikus cigánykerekeiről vagy Szolnoki Tibor huszár altábornagy-fizimiskájáról, a fejrepesztő színpadi harsányság örök kohéziós erőt képez köztük. Ehhez társulnak dalszövegek formájában a magyar nyelv legegzotikusabb szavait, szókapcsolatait felvonultató sorok (cintányéros cudar világ; hottentotta tamtam szól; én s a cicám, mi csak elkocogunk) és a kánkán, mint a szólótáncok megelőlegezett válasza Jean-Claude Van Damme heresérvére.
Szeszélyes évszakok-bohózatok
A Magyar Televíziónak köszönhetően 1981-től a Vidám Színpad betört a virágos tapétával és vaddisznóbőrrel dekorált kádári nappalikba, a bohózat ugyanis a Szeszélyes évszakok elmaradhatatlan műsorszámává avanzsált. Ezen jelenetek többsége kétségkívül szerethető volt, sőt egyik-másik klasszikussá is érett, egy valamivel azonban nem volt vádolható: ez pedig a visszafogott színészi gesztusok. Gyengébb pillanatainkban belőlünk is elő-előtör egy hajhálós-házikabátos Balázs Péter, aki fiamnak szólítja nejét, és amikor méltatlan helyzetbe keveredik, azt üvölti főtt rák fejjel: „HÁT EZ HALLATLAN!” (Nők esetében ugyanezen karakter fonákját Csala Zsuzsa testesítette meg, aki „TE PERNAHAJDER!” felkiáltással retorziót helyezett kilátásba stikában lovira járó urának.)
Sas-kabaré
A budapesti Nagymező utca elején két intézményről is kijelenthető, hogy fellépő művészei sosem kapták meg a „kevesebb néha több” instrukciót. Valamint, hogy elmaradhatatlan színpadi kellékük volt a csokornyakkendő, mely ripacsfaktor-szabályozó potméterként funkcionált, ennek megfelelően mindig maximális értékre volt állítva. Ugyanakkor további kulturális átfedést jelentett az Operettszínház és a Mikroszkóp Színpad között, hogy Sas József előszeretettel dalolt Torgyán-vicceket operettslágerek dallamaira – mintha a két komponens önmagában nem lett volna elég halálos. A lakossági geronto-muhaha műfaját utolsó mohikánként képviselő Sas-kabaré ennek dacára is évről évre megdöntötte a nézettségi rekordokat, aminél kevés dolog igazolta jobban a Nem csak a húsz éveseké a világ c. sláger igazságtartamát.
Família Kft.
Az első magyar szituációs komédiát egy alapvető tényező biztosan megkülönböztette a műfaj amerikai képviselőitől: utóbbiakban időnként ún. poénok is elhangzottak. Kárpótlásul a Szép család bármin képes volt agyérgörcs-generáló hisztériába kezdeni a Duna kétcentis apadásától a kazah export-visszatérítésre vonatkozó törvényekig. Az indokolatlanul harsány idegösszeomlás bajnoka Szépné volt, aki két „bújtatott” reklám között az „eddig-eddig-eddig vagyok” indulatszavakkal nevettette meg a röhögőgépet. Érteni véljük, hogy a Magyar Televízió munkatársai úgy érezték a rendszerváltás után, hogy kötelességük kárpótolni a nézőket azért a háromévnyi tömény fásultságért, melyet Szomszédok fedőnéven zúdított a nyakába, ám az ellenszérum ezúttal halálosabbnak bizonyult a kórnál.
A 2000 utáni közönség-vígjátékok
Mint tudjuk, a rossz magyar film fogalom, az IMDB latrinájában búvárkodva pedig nem lehet nem észrevenni, hogy a negatív rekorderek többsége a vígjáték műfajából kerül ki. Ez utóbbiak alkotóit pedig egy professzionális hipnotizőr sem tudná kizökkenteni azon téveszméjéből, hogy a humor hiánya ripőkséggel kiválóan orvosolható. Márpedig a Szuperbojz, az Egy szoknya, egy nadrág, a Zimmer Feri 2, az Álom.net vagy az Apám beájulna vagy a Pappa Pia esetében előszeretettel helyettesítették be a poénokat pusztító túljátszással. Az eredmény: sáskajárás, békaeső, dögvész, pestisjárvány és minden elsőszülött filmkritikus gyötrelmes halála.
