Íme, a film, amiben senki sem bízott a készítőin kívül, amit majdnem hagytak a fenébe azután is, hogy elkészült, de az Alul semmi mégis klasszikus lett, és nem csak azért, mert musicalt csináltak belőle.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az oly sokszor irigyelt Anglia, az egykori hatalmas birodalom ura és a mai világpolitika, a nemzetközi gazdaság és kultúra egyik legfőbb meghatározója nem is olyan rég, a hetvenes, nyolcvanas években ezernyi sebből vérző ország volt. Ahol kígyózó sorok álltak a munkanélküli segélyért, ahol mindennaposak voltak az országos sztrájkok, mert Anglia olyan hagyományos iparágai, mint a bányászat, az acélgyártás vagy a hajóépítés válsággal küzdöttek, vagy egyenesen csődbe mentek, százezrek kerültek az utcára, miközben a politikai elit semmiféle együttérzést nem mutatott, semmiféle segítő kezet nem nyújtott. Ekkor játszódik az Alul semmi – amit valamiért senki sem akart megcsinálni.
A filmet egy sor híres angol rendezőnek felajánlották, olyanoknak, mint pl. Danny Boyle, ám mind nemet mondott, merthogy nem láttak fantáziát a történetben, ahogy főszereplőt sem volt könnyű szerezni, pedig még Hugh Grantet is megkörnyékezték – na, ő tényleg szörnyű lett volna! Így került be a semmiféle korábbi rendezői tapasztalattal nem rendelkező Peter Cattaneo, - aki rutintalanságból majdnem haza is vágta a filmet, mert elsőre nagyon kevés felhasználható jelenetet forgatott le -, illetve főhősként a Trainspotting eszelős Begbie-je, vagyis Robert Carlyle. De mitől is fáztak ennyire? Hogy egy rakás, nem túl előnyös külsejű munkanélküli brit férfi saját, otthon barkácsolt chippendale show-val lép fel, hogy legyen egy kis pénzük és önbecsülésük, amihez még egy meleg mellékszál is jár. És amit a potenciális amerikai közönség csak félig fog megérteni a rengeteg sheffieldi szleng miatt – ők már az eredeti címet, a Full Monty-t sem tudták értelmezni.
És az Alul semmi mégis elképesztő siker lett, a világ minden pontján átment az utolsó gatyamadzagba kapaszkodó angol prolik vetkőzésének üzenete, aminek volt lelke és volt humora, ami jól használta a megfelelő közös nevezőket – munka, méltóság, pénz, család, szeretet, stb. -, és ami nagyon szórakoztató volt. Mert a legtöbben egyáltalán nem kíváncsiak egy chippendale show-ra – jóval a Magic Mike előtt vagyunk -, de egy vicces vetkőzés a poén kedvéért mindenkinek belefér. És a szereplőgárda is nagyszerű, Carlyle bebizonyíthatta, hogy nem csak gumilabdaként pattogó idegbeteg karaktereket tud jól hozni, hanem szinte bármi mást, partnere pedig az azóta kissé eltűnt Mark Addy és Tom Wilkinson volt, a sikerről pedig elég világosan beszél a tény, hogy azóta is futó, szintén hihetetlenül sikeres musicalt írtak a filmből.
