Bár állítólag Steve Martin neve is felmerült az Egek ura (2009) főszereplőjeként, de a filmet el sem tudnánk képzelni George Clooney nélkül, aki most minden sármját beveti, és hát elég sok van neki.
A sors különös csavarokra képes. Jason Reitman rendező (Juno, Köszönjük, hogy rágyújtott!) már 2002-ben készen állt arra, hogy leforgassa a filmet, de mindig közbejött valami, és mire valóban nekiállhatott az előkészületeknek, beütött a 2008-as nagy világgazdasági válság. Ami a történetet ugyan nem változtatta meg, de annak hangnemét igen. Hősünk, a negyvenes éveiben járó, egyedülálló Ryan (George Clooney) ugyanis munkaerő-leépítési szakértő, abból él, hogy mások helyett elvégzi a piszkos munkát. Közli az alkalmazottakkal, hogy már nincs rájuk szükség, és szép szavakkal azt is elmondja, hogy ez egyben egy új lehetőség számukra, hogy mindent újrakezdjenek, hogy talán valami jobbat találjanak. Ryan nagyon meggyőző, így minden sokkal fájdalommentesebb, bár megfordul az ember fejében, hogy az ő béréből talán megmenthették volna valakinek az állását…
Ryan a munkájából kifolyólag szinte egész életét a repülőtereken, a gépeken vagy szállodákban tölti, mindene elfér egy bőröndben, amit ő nem is nagyon bán. Imádja a reptereket, a munkájából és társadalmi státuszából fakadó kedvezményeket, nagy célja, hogy elérje a 10 millió törzsutas mérföldet, és mindent, ami azzal jár. Csakhogy végül hősünk cégét is eléri a leépítés veszélye, amikor valaki kitalálja, hogy az egész folyamatot utazgatás nélkül, simán Skype-on is le lehetne zavarni. Ekkor lép két nő az életébe, Natalie (Anna Kendrick) a fiatal kora ellenére meglepően vaskalapos új kolléganő, és a szintén törzsutas Alex (Vera Farmiga). És nagyjából ennyi az Egek ura (2009) története, ami nem egy túl bonyolult, de nagyon szerethető film, amit nem véletlenül jelöltek minden fontos kategóriában – legjobb film, rendező, forgatókönyv, főszereplő, női mellékszereplő, stb. – Oscarra, és az sem véletlen, hogy ezekből végül egyet sem kapott meg.
A jelölés a szerethetőségnek és a profizmusnak szólt, az pedig, hogy nem kapott végül díjat, annak, hogy Reitman nem akart túl mélyre menni az ábrázolt problémákban. Igaz, próbálkozott: a filmbeli elbocsájtott emberek valóban olyanok, akiket nemrég rúgtak ki, és most a kamerába mondhatták, mit éreznek valójában – arról lehet felismerni őket, hogy NEM szerepel mellettük Clooney vagy Kendrick. Utóbbi egyébként itt egyik legjobb, legkevésbé idegesítő alakítását nyújtja, nyilván azért, mert maga a karakter idegesítő. A többi Clooney és főleg Vera Farmiga jutalomjátéka, illetve némi egzisztencialista tanmese arról, hogy valahová mégis muszáj tartozni. És tanmesének nagyon kedves, nagyon szerethető, és nagyon sokszor újranézhető.
