Bár a Kasszandra álma (2007) nem tartozik Allen klasszikusai közé, de akkor született, amikor a rendező nem csupán a legjobbak közé tartozott, hanem még megújulni is képes volt.
Azért, ha egy Woody Allen filmnek Ewan McGregor és Colin Farrell a főszereplője, a zenét Philip Glass szerzi és Zsigmond Vilmos az operatőre, arra illik odafigyelni. Legalábbis a 2007-es Kasszandra álma idején oda kellett figyelni. Történt ugyanis, hogy Woody Allen, a tipikus neurotikus New York-i, aki még Los Angelesben is ufónak érezte magát, gondolt egyet, és átköltözött a vén Európába, és szinte új karrierbe kezdett. Angliában, majd Spanyolországban és Olaszországban készült filmjei, kezdve a Match Pointtal (2005), folytatva a Vicky Cristina Barcelonával (2008) vagy a Rómának szeretettellel (2012) egy teljesen más, hol sokkal sötétebb, hol sokkal vidámabb oldalát mutatták meg.
A még Londonban forgatott Kasszandra álma a sötétebbek közé tartozik. Azok közé a filmek közé, amelyek a bűnről és bűnhődésről szólnak, és Allenhez mindig is közel állt Dosztojevszkij életlátása. A bűn pedig jelen esetben két testvért környékez meg valahol Dél-Londonban. Ian (Ewan McGregor) üzletember, bár nem mindig jár egyenesen úton, és szereti sikeresebbnek mutatni magát, mint amit tényleg elért – például kölcsönkért menő sportkocsival -, míg Terry (Colin Farrell) gyakorlatilag idült alkoholista és szerencsejáték-függő, aki hatalmas adósságot halmozott fel. Ezt kéne rendezni, és kapóra is jön a gazdag plasztikai sebész nagybácsi (Tom Wilkinson) látogatása, aki látszólag segíteni is hajlandó a fiúkon, azonban kér valamit cserébe. Egy rosszakaróját kéne eltüntetni örökre.
Egy igazi angol rendező persze a büdös életben nem osztaná a skót McGregorra és az ír Farrellre egy testvérpár szerepét – eredeti nyelven észbontó a különbség a kiejtésük és a habitusuk között -, de Allen nem az angoloknak csinálta a filmjét. Ő immár univerzális témákban gondolkodik, amihez ki kellett szabadulnia abból a környezetből, ahol már csak nagyon is lokális kérdések foglalkoztatták, és ez a váltás nagyon jót tett neki. A Kasszandra álma – a cím maga is túlmutat a történeten, az egykori görög jósnőre utal a mitológiából, akinek rendre valóra váló jóslatait senki sem hitte el – ugyan nem éri el a briliáns Match Point (2005) magasságait, ám annak hidegen számító, már-már rideg meséjénél jóval személyesebb. Ez elsősorban Colin Farrellnek köszönhető, az alakítása fajsúlyosabb, karaktere ugyan egyszerűbb, de hatásosabb. Meglehet, hogy Ewan McGregor kapott több játékidőt és egy komplett szerelmi szálat – ebben a gyönyörű Hayley Atwell a partnere -, de az általa megtett út, az ő erkölcsi helyzete jóval kevésbé izgalmas.
És bár Woody Allen-filmről van szó, olyan sok viccre ne számítson senki, legfeljebb egy kis fekete humorra, de nem egy klasszikus Woody Allen-film, hanem egy furcsa, angol, ógörög, orosz és megannyi más hatást magában hordozó, furcsa darabra.
