Hiányoznak a Farrelly testvérek a néha hihetetlenül bunkó, mégis roppant megértő vígjátékaikkal és eszement karaktereikkel, mint a két különböző Jim Carrey?
Az ezredforduló volt Jim Carrey és Renée Zellweger legjobb időszaka. Utóbbinak a Farrelly testvérek által rendezett Én és én meg az Irén mellett ekkor jött ki a Betty nővér című remek vígjátéka, egy évre rá készült a Bridget Jones naplója, előbbi épp csak befejezte Az ember a Holdon-t, amiben mindenkinek fényesen bebizonyíthatta, hogy nem csak a bohóckodáshoz ért. Némileg törvényszerű volt, hogy ők ketten 2000-ben egy filmben szerepeljenek, és talán az is, hogy a forgatás alatt összejöjjenek.
Jim Carrey mellesleg két főszerepet játszik itt, és még át sem kellett hozzá öltöznie. Ő Charlie, aki szelíd, mint a bárány, ki is használja mindenki, Hank, a vetélytársa viszont pitiáner, bosszúálló, perverz disznó. Valójában a két fickó egy és ugyanaz: a Rhodes Island-i rendőrség skizofrén járőrének betegségét a rengeteg elfojtás okozhatta, ami jó eséllyel onnan datálható, hogy kedves neje megcsalta egy törpe limuzinsofőrrel, akivel le is lépett, hátrahagyva három túlsúlyos, bár rendkívül intelligens fekete srácot. Aztán megjelenik Irén, aki védett tanú és üldözi a maffia, és minden a feje tetejére áll a két – persze egy – férfi számára, hiszen nekik kell megvédeniük a lányt.
És innentől elképesztő, amit látunk, hiszen a rosszfiúk elöli menekülés közben Carrey képes egy percen belül többször is karaktert váltani, és persze, túltolja, de zseniálisan tolja túl. Mert ugye van, amikor Charlie-t látjuk, van, amikor Hanket és van, hogy Hank Charlie-nak adja ki magát, hogy beférkőzhessen Irén bugyijába. És az agresszív Hank hihetetlenül vicces taplóságokra képes, de a rendezőket, Bobby Farrelly–t és Peter Farrelly-t ismerve biztosak lehetünk benne, hogy nagyon korrekt itt minden, hiszen ők minden filmjükben kampányolnak egy kicsit a fogyatékosok oldalán – lásd a Keresd a nőt!, a Túl közeli rokon vagy az A nagyon nagy ő.
