Alig telt el néhány hónap az első szezon befejezése után, máris megérkezett a folytatás az Agymenők spin-offjaként/előzményszériájaként készült sitcomhoz. A sietség szerencsére nem látszik meg rajta, sőt: az alkotók még a korábbiakhoz képest is tudtak javítani.
Az ifjú Sheldon első évadáról szóló kritikában megállapítottuk: annak ellenére, hogy vígjátéksorozatról van szó, a széria elsősorban a fiatal, többgyerekes anya, Mary és fia, a 9 éves minizseni, Sheldon drámája. Miközben tanúi lehetünk, hogyan próbál alkalmazkodni ez a csaknem tökéletes anya, aranyszívű ember és jó keresztény azokhoz a speciális igényekhez, amiket rendkívül intelligens, ám szociális szempontból kihívásokkal küzdő fia nevelése támaszt, a poénforrást inkább a szintén elsőrangúan megírt mellékfigurák (George, az egyszerű, mégis érzékeny apa, ifjabb George, a tökkelütött báty, Missy, a gyönyörű, elkényeztetett és szemtelen kis ikertestvér vagy Mimó, a szerencsejáték-függő, az életet nagykanállal faló nagymami) szolgáltatták.
Ennek ábrázolása során az alkotók ha nem is mutatták be tökéletesnek a főhőst, de valahogy azt érzékeltették, hogy rendben van úgy, ahogy van. Eközben szinte mindig ő volt a középpontban, a fókusz csak ritkán mozdult el róla. Az új évadban egyrészt tágítanak a fókuszon, több mindenki kerül bele, és ilyenkor még olyan is van, hogy Sheldon csupán mellékalakként bukkan fel egy epizódban (például a hatodikban, a halloweeniben). Másrészt a készítők azt is megmutatják, hogy igenis van olyan, amikor kedvencünk valamit nem jól csinál, valami nem sikerül neki, vagy valaki jobb nála.
Az új részekben Sheldonnak rá kell jönnie, hogy bizony ő sem tudhat mindent (lásd azt az epizódot, amikor zavarja a hűtő zümmögése, viszont a probléma feltárásakor csak szétszednie sikerül a gépet, összerakni már nem), meg kell tanulnia, hogy vannak, akik még nála is okosabbak (az egyik részben szembesül egy matek- és fizikazseni kortársával, egy kislánnyal, aki lepipálja egy feladatban), sőt még olyan helyzet is adódhat, hogy butának tartott ikerhúga jobbnak bizonyul nála valamiben, amit mások is (f)elismernek (az ikerkutatásos epizód talán a legjobban sikerült).
A Sheldon tökéletlenségére rámutató részekben pedig ezúttal már nem fogják vissza magukat a környezetében élők, és számon kérik hiányosságait a kis zsenin. Abban a részben például, amikor egy távoli ismerős életét veszti egy autóbalesetben, mire a kisfiú egy perccel a tragédia bejelentése után már valami csak számára érdekes témáról kezd el csacsogni, felróják neki érzéketlenségét. Ez a fajta felemás jellemfejlődés, pontosabban a jellem sokrétűbb, fejlettebb bemutatása pedig nagyon jót tesz a sorozatnak, és még a korábbiaknál is jobb lesz tőle.
Hiszen ezzel sikerült megkerülni azt a hibát (nevezetesen az állandóságot, a mechanikusságot), amibe nagyon könnyen beleeshet egy olyan sitcom, amelynek nincs egy nagyobb ívű cselekménye, csak mikrotörténései. Ha a sztori nem fejlődik dinamikusan, hát fejlődjenek a karakterek, illetve legyenek dinamikusabbak a viszonyok! Ezt leszámítva persze Az ifjú Sheldon szerencsére olyan, mint amilyennek tavalyi bemutatáskor megszerettük. Egy kedves, és továbbra sem feltétlenül fergeteges poénjaival taroló, de azért a korábbiaknál derűsebb széria (az első évadról írt kritikában a világ legszomorúbb vígjátéksorozatának neveztük), színes és szerethető karakterekkel.
Kiknek ajánljuk? Az Agymenőknek idén ősszel kezdődött a zárószezonja, szóval lassan el kell búcsúznunk a kockáktól és hozzátartozóiktól. Viszont Az ifjú Sheldon a második évadában sem válik Agymenők-pótlékká, hiszen senki nem jelenik meg benne az „anyasorozatból”; a felnőtt Sheldont alakító Jim Parsons ezúttal is csak hangjával van jelen: ő a narrátora az epizódoknak. És mivel Az ifjú Sheldon jellegében szerencsére teljesen más, mint a gyakran erőltetett és fárasztó Agymenők, mára kialakult a saját külön rajongótábora, akiknek minden bizonnyal nem is kell külön ajánlani a művet.
