Valószínű, hogy az egész meg sem történt, de Roland Joffé gyönyörű filmet készített az Amazonas mentén élő indiánokért harcoló jezsuitákról, amiben Jeremy Irons és Robert De Niro hatalmasat alakítanak.
Az Újvilág meghódítása során Dél- és Közép Amerikára a két akkori szuperhatalom, Portugália és Spanyolország tette rá a kezét, és csak a szubkontinens részletesebb feltérképezése során derült ki, hogy az előbbinek jóval nagyobb terület jutott.
Csakhogy Spanyolország volt az "erősebb kutya",
így a következő évtizedekben újratárgyalták a határokat, és ennek lettek áldozatai a jezsuiták által a dzsungel mélyén felépített missziós állomások. Ezt dolgozta fel Roland Joffé gyönyörű filmje, A misszió (1986) – ami persze nem teljesen hű a valóságban történtekhez.
A XVIII. században, Dél-Amerika esőerdejének mélyén Gabriel jezsuita atya (Jeremy Irons) missziós állomást épít fel, megbékítve és megtérítve a kezdetben ellenséges indián törzseket. Munkájában támogatja egy hajdani rabszolgakereskedő, Rodrigo Mendoza (Robert De Niro), aki bűnei miatti vezeklésként keres menedéket az Amazonas menti törzsek közösségében, sőt a rendbe is belép.
A missziós állomások virágzásnak indulnak, ám pont ez lesz a vesztük.
Mind az területet időközben megszerző portugál hatóságok, mind a környék nagybirtokosai a földjeikre fenik a fogukat, az indiánokra pedig rabszolgaság vár. Itt már kevés az ima ereje, itt már karddal kell küzdeni – vagy bármi mással, ami van.
A jezsuiták így szembeszállnak a túlerővel, ami ellen semmi esélyük. Ami persze nem így volt, a rend kapott minimális kárpótlást a földekért, el is vonultak békében, az indiánok egyedül harcoltak, és bár voltak, akik tényleg ottmaradtak,
nem maradtak feljegyzések arról, hogy az atyák fegyvert fogtak volna.
Nem ez a lényeg, ahogy az sem, milyen valódi alá- és fölérendeltség állt a guarani indiánok és a jezsuiták között, hanem az, hogy Joffé egy gyönyörű filmet készített egy talán sosem létezett harmóniáról és az önfeláldozásról, ehhez kapott egy elképesztő látványvilágot és csodálatos színészeket.
Robert De Niro itt tényleg csúcsformában van, Jeremy Irons nagyszerű, akárcsak a fontos mellékszerepet kapó, ekkor még viszonylag ismeretlen két ír színész, Liam Neeson és Aidan Quinn. Ehhez képest furcsa módon a film hét Oscar-jelölése közül egy sem szólt a színészeknek, az egyetlen megnyert szobrot pedig Chris Menges operatőr kapta. A legcsalódottabb Ennio Morricone zeneszerző volt, aki saját bevallása szerint élete egyik főművét alkotta meg a film kedvéért, a díjat azonban Herbie Hancock kapta meg a Jazz Párizsban zenéjéért – némileg igazságtalanul, hiszen nagyrészt már meglévő jazz szerzeményekből dolgozott.
