A Véres hármasban ott van minden nagy távol-keleti harcművész az új generációból, ellenfeleik az akciófilmek igazi napszámosai, összecsapásuk pedig elképesztően látványos.
Sylvester Stallone nagyon belenyúlt valamibe a The Expendables - A feláldozhatókkal (2010). Nem csak egy szériát kezdett meg a rendszerint külön utakon járó, máskor egymással is rivalizáló akciósztárok és a színészetbe belekóstoló harcművészek összeterelésével, de egy, a B-filmek alapjaira, de az A-kategóriás produkciók marketingjére felépített „üzleti modellt” is megalkotott. És ezt a modellt másolja elég nyilvánvaló módon a viszonylag ismeretlen angol rendező, Jesse V. Johnson, aki egészen Dél-Kelet Ázsiáig utazott, hogy megcsinálja a maga Feláldozhatókját. Fogott is egy thai, egy indonéz és kínai harcművészt, akik a maguk műfaján belül világsztárnak számítanak, és ráeresztette őket egy fél tucat amerikai és európai akciófilmes veteránra, az eredményre pedig nyilván nem adnak Oscart, de baromi látványos lett.
Adott két jófej zsoldos, régi barátok (Tony Jaa és Tiger Hu Chen), akiket felbérelnek egy humanitárius küldetésre valahol a thaiföldi dzsungel mélyén, ám átverik őket. A csapat, akikhez csatlakoznak, régi főnöküket, egy Collins nevű terroristát (Scott Adkins) akarja kiszabadítani, és az akció során egy egész falut mészárolnak le, miközben szembekerülnek az itt élő Jakával (Iko Uwais), aki természetesen az ellenségüknek tekinti őket. Csak lassan és jó néhány összecsapás után derül ki, ki kivel is van, és mit akar, majd amikor ezeket az apróságokat végre tisztázták, jöhet a nagy csihipuhi. Mert az egész erről szól, és le merném fogadni, hogy a legtöbben nem emlékeznek a már emlegetett The Expendables sztorijára sem, ráadásul itt több a harcművész, mint az akciósztár, és nem is akárkikről van szó.
Tony Jaa (Ong-bak - A thai boksz harcosa) hozza a Muay Thai mozdulatait, a kölyökképű Iko Uwais (A rajtaütés) a Silat céltudatos agresszióját, Tiger Hu Chen (A Tai Chi harcosa) a jól ismert kungfut, míg Michael Jai White és Scott Adkins pedig a kevert harcművészeteket. És ezek a srácok tudnak harcolni, ráadásul általában ismerték egymást a forgatás előtt is – ez is csak egy kicsi világ! -, vagyis mindent beleadtak, és ez látszik is. A Véres hármast természetesen nem a nagyszerű története vagy a kifinomultsága miatt szeretjük, hanem miattuk, és azért, amit tudnak, és elég sok mindent tudnak.
