Mindig szép dolog, ha egy fiú és egy lány egymásra talál, pláne, ha ezt Párizsban teszik, mint A romlás virágaiban. Ám itt a lány egy elegáns hotel lakója, a fiú pedig táncos kedvű londiner ugyanott.
Anahitát, a felsőosztálybeli, 24 éves teheráni lányt szülei Párizsba küldik, hogy megvédjék a 2009-es, végül véres erőszakkal letört iráni politikai zavargásoktól. Egyik valóságból a másikba kerülve a fiatal nő megismerkedik a lakhelyéül szolgáló luxusszálloda londinerével, Rashiddal, becenevén Geckóval, akibe rögtön bele is szeret. A kapcsolat azonban nem felhőtlen, hiszen a lány nem tud elszakadni az otthoni eseményektől, és az interneten keresztül követi a hazájában zajló véres eseményeket: a Twitteren és a YouTube-on naponta megnézi az irániak által feltöltött amatőr videókat a tüntetésekről. Geckót ezzel szemben nem érdekli a politika, és semmit sem tud Iránról.
Az európai, azon belül is a francia film világával mindig is furcsa szimbiózisban állt az iráni művészfilmek világa, ami ebben az esetben is igaz, de ezúttal a kapcsolat közvetett. Nem perzsa rendező dolgozott hazájától távol, hanem egy iráni színésznő, Alice Belaidi kapott főszerepet az egyébként magyar származású fiatal rendező, David Dusa 2010-es filmjében, de legalább ilyen fontos, ahogyan az ottani politika megjelenik a történetben. Pontosabban az események kivetülése játszik rendkívül fontos szerepet, az, ahogy részben a média bemutatja, és részben a történéseket közvetlenül megélők közzéteszik azt, amit látnak, ami velük éppen történik.
Persze mindez lehetne most Szíriában vagy bárhol máshol, ahol tőlünk távol éppen fegyveres konfliktus zajlik, és amit mi szörnyülködve, de tétlenül nézünk, mintha a hírekben szereplő emberek nem is lennének valóságosak. A film másik síkon is működik, Rashid és Anahita története megkapó és hiteles, ráadásul két ragyogó színésztől kapunk igazi filmes pillanatokat. Ami köztük történik, az egyszerre játékos, naiv, önfeledt és őszinte, és ezt általában baromi nehéz jól bemutatni a vásznon,
