A paradicsom kellős közepén felnövő és saját szexualitását felfedező fiatalok története kellőképpen botrányos volt ahhoz, hogy az amerikai kongresszus vizsgálóbizottságot állítson fel miatta, bár tabuk itt nem dőlnek meg.
Ahogy az egyre fejlettebb európai országok elkezdték felfedezni - és többnyire meghódítani – a világot, hajósaik egyre távolabbi földrészekre jutottak el, onnan rendkívüli mesékkel, ritka fűszerekkel és egyéb kincsekkel térve vissza. Csakhogy ezen felfedezők és hajósok egy része kevésbé volt szerencsés, sokak lettek az időjárás, viharok, más hatalmak hadihajóinak, kalózok vagy ellenséges bennszülöttek áldozatai, és voltak, akik ezek után lakatlan szigeten várták, hogy sorsuk jobbra forduljon. Nem csoda, hogy a XVIII. és XIV. században oly kedvelt irodalmi téma lett a hajótörés, és nem csak Robinson Crusoe az egyetlen népszerű figura ebből a korból.
Volt olyan író is, aki nem egy szerencsétlen pasas hányattatásaiként képzelte el a hajótörés utáni életet, hanem a paradicsomi állapot újbóli felfedezéseként egy lakatlan szigeten. Ilyen volt Henri Bernardin de Saint-Pierre is, aki 1788-as Paul et Virginie című regényében két fiatal kalandjait meséli el, és ez lett az alapja A kék lagúna (1980) történetének. Amelyben a Csendes-óceán déli részén egy amerikai hajón tűz üt ki. A pánikban a többiektől elszaladó egyik mentőcsónakban ülő két gyermek és a hajószakács egy lakatlan szigetre sodródik. Az unokatestvérek, Emmeline és Richard azonban nem sokáig számíthatnak az idős férfi oltalmazására, mert néhány nap múlva meghal, köszönhetően annak a rumos hordónak, amelyre a parton talál. A két gyermek teljesen magára marad, de lassanként alkalmazkodnak a körülményekhez, és berendezkednek a paradicsomi helyen, ám nem csak a szigetet, de saját magukat is meg kell ismerniük, ahogy cseperednek fel. Eljön az az idő, amikor lélekben még gyerekek, testileg azonban már lassan felnőtté válnak.
És hát szép dolog ez az egész földi paradicsom és lakatlan sziget, de A kék lagúna mégiscsak arról szól, hogy két gyönyörű tizenéves felfedezi egymást. Nem is csoda, a már tini Emmeline-t játszó Brooke Shields egyik napról a másikra szexszimbólum lett, ahogy az sem, hogy kisebb botrány alakult ki a film körül, mivel a színésznő a forgatáskor csak 14 éves volt. Az ügyben felállt kongresszusi vizsgálóbizottságot csak az nyugtatta meg, amikor a filmesek bebizonyították, hogy a pikánsabb jelenetekben egy felnőtt testdublőr helyettesítette, amikor pedig őt látjuk, a haja végig a keblére van ragasztva. Maga a film, amit a Grease (1978) révén sikeressé vált Randal Kleiser rendezett, egyébként inkább közepes, Amerikában nem is lett kiemelkedő siker, de furcsa módon három országban kultuszdarab lett belőle: Brazíliában, Romániában és Magyarországon. Máshol inkább megmosolyogták, a Top secretben (1984) még ki is figurázták. Több helyen is felkerült a legszerethetőbb rossz filmek listájára, de nyilván sokat segített, hogy a Milla Jovovich főszereplésével készült folytatás egészen csapnivaló lett.
Nagyon vicces mellékszál, hogy nem sokkal a bemutató után a mozinézők között ott volt egy John Gibbons nevű herpetológus, aki a Fiji közelében, egy apró, magánkézen lévő szigeten forgatott filmet nézve azt fedezte fel, hogy az ott látható iguánákat még senki sem írta le tudományosan. Utánajárt a dolognak, és valóban egy új fajról volt szó, és megtörtént a csoda: egy moziban fedeztek fel egy új állatfajt, a tarajos leguánt (Brachylophus vitiensis).
