Az amerikai Ízlések és pofonok egy jópofa német romantikus vígjáték remake-je, és egy azon ritka filmek egyike, amelyben még Catherine Zeta-Jones is egészen szimpatikus.
Szeretünk minden főzőcskézős, mesterszakásos filmet, pedig nem érezhetjük sem az ételek ízét, sem azok illatát, de készségesen elhisszük, hogy valami csoda készül az orrunk előtt, ami picit boldoggá teszi a vásznon látható embereket, amiben azért van valami furcsa. Még én is szeretem a főzős filmeket, pedig közöm nincs a gasztronómiához, és emlékszem, hogy amikor annak idején az Ízlések és pofonokat (2007) a moziban láttam, nagyon kellemes élmény volt, még úgy is, hogy láttam az alapjául szolgáló német filmet, a Bella Marthát (2001), úgy is, hogy különösebben nem kedvelem Catherine Zeta-Jonest, és úgy is, hogy nem nagyon hiszem el, hogy Aaron Eckhart egy rántottánál bonyolultabb dolgot össze tud dobni, de pontosan ez a mozi varázsa.
Miről is van szó? A gyönyörű Kate Armstrong (Catherine Zeta-Jones) Napóleont megszégyenítő határozottsággal irányítja Manhattan egyik legelegánsabb éttermének konyháját. Igaz, a konyhában nincs túl jó hangulat, a kritikát pedig végképp nem tűri. Ám egy baleset felborítja egyeduralmát, az árván maradt kilencéves unokahúga, Zoe (Abigail Breslin) hozzá kerül, aki alaposan megnehezíti az életét. Mindezt tetézi, hogy új szakács érkezik az étterembe. Nick (Aaron Eckhart) másképp él és másképp gondolkodik, mint ő. Laza, vicces, nagy gesztusokkal főz, főleg operára, mégis lassacskán megfőzi az addig minden csábításnak ellenálló nőt, aki nem csak a szívét, de az állását is félti a feltörekvő új tehetségtől.
Catherine Zeta-Jonest utoljára az Amerika kedvenceiben (2001) bírtam, mert ott önző volt és genyó, ami különös módon jól áll neki, itt pedig az áll jól neki, hogy zárkózott, eleinte rideg, képtelen kifejezni érzéseit, merthogy olyan arca van neki, mint egy szobornak. És ahogy írtam, Aaron Eckhartról nem nagyon hiszem el, hogy tud akár alapszinten is főzni, ahogy azt sem, hogy olaszos temperamentuma van, de ennek ellenére valahogy működik a dolog, és nem csak főzős filmként vagy romantikus vígjátékként, hanem munkahelyi filmként is – meg gyereknevelő filmként. Merthogy a kapcsolatuk a konyhán és azon kívül azért működik, mert van egyfajta katalizátorként köztük vagy mellettük egy kisgyerek. És Abigail Breslin, akire előszeretettel osztják a „megárvult kislány, akit a rokonokra sóznak” szerepet – a Kisanyám - Avagy mostantól minden másban (2004) is az volt -, remekül húzza össze ezt a két embert. Nem mondom azt, hogy egy igazi klasszikusról beszélünk, mert ez egy nagyon könnyed darab, de valami mégis megfogja benne az embert.
