Az első indonéz harcművészfilm, amire az egész világ felkapta a fejét, megkövetelte a folytatást, és bár A rajtaütés 2. nem olyan szikár, mint elődje, a sztorija pedig zavaros, az akció benne egyszerűen elképesztő.
Az amerikai akciófilm már évtizedek óta Keletről kölcsönöz, mindig az aktuális távol-keleti harcművész alkotások markáns elemeit építi be saját munkáiba, és bár sokáig Hongkong volt az elsődleges ihletforrás, lassan a jóval markánsabb Délkelet Ázsia került előtérbe. Először jött Thaiföld és Tony Jaa, az Ong Bak és a muay thai, majd jöttek az indonézek, elsősorban a babaarcú Iko Uwais és a pencak silat stílusa. Ehhez persze kellett egy olyan film is, mint A rajtaütés (2011) és egy olyan rendező, mint Gareth Evans.
Az egyébként welszi születésű Evans gyakorlatilag véletlenül csöppent ebbe az egész világba, amikor elfogadott egy felkérést, hogy dokumentumfilmet készítsen az ősi indonéz harcművészeti formáról, a pencak silatról. Beleszeretett az országba és a sportba, és ekkor ismerte meg Iko Uwaist, aki ugyan a silat mestere volt, de egy nagy telekommunikációs cég futárjaként kereste kenyerét. Ők ketten készítették el a Merantau (2009) című, még kiforratlan, de már komoly sikereket arató akciófilmet, ahol Uwais nem csak főszereplő, de akciókoreográfus is volt, majd jött A rajtaütés. Ami a maga egyszerű történetével és elképesztően látványos, elképesztően kemény és véres akciójával, no és Uwais átütő karizmájával már világsiker lett. Mindenütt imádták, másolták – lásd az új Dredd filmet -, elkerülhetetlen volt a folytatás, A rajtaütés 2. (2014). Ami még látványosabb és még erőszakosabb lett. Ha bárhol látsz egy a XXI. század legjobb harcjelenetei válogatást, ebből a filmből lesz a legtöbb példa.
A történet ott folytatódik, ahol az előző részben abbamaradt. Az akciót harmadmagával túlélő fiatal rendőrtiszt, Rama arra kényszerül, hogy elvállaljon egy veszélyes feladatot, mert csak így tudhatja biztonságban a családját. Az egyetlen ember, akiben megbízik Bunawar, aki a rendőrség korrupcióellenes csoportját vezeti, aki megbízza, hogy épüljön be a helyi maffiába. Elsőként Dzsakarta legveszélyesebb bűnözője, a kegyetlen Bangun fiának a bizalmát kell elnyernie, ehhez viszont börtönbe kell vonulnia, és egy véres börtönlázadás során el is éri a célját. Ezután Bangun, behajtója lesz, és nem csak a rendőrséget átszövő korrupció nyomait próbálja feltárni, hanem egy készülődő bandaháborút is igyekszik megakadályozni, nem sok sikerrel. Merthogy egymásnak esik az indonéz banda, a japán jakuzák és a kínai triádok, és még ki tudja, kicsoda.
Ami azt illeti, én nem is mindig tudtam, hogy éppen ki kivel van, egyrészt mert folyton változnak a viszonyrendszerek, lojalitások, másrészt sokan dolgoznak másnak, mint akinek kéne, harmadrészt, szégyen ide vagy oda, de a nyugati néző „arcfelismerő rendszere” nem mindig működik hibátlanul egy kacifántos ázsiai bűnfilmben, Vagyis nem mindig tudtam az egyes szereplőket megkülönböztetni egymástól, ez van, na. A folytatás abban is különbözik az első résztől, hogy míg abban szinte nonstop volt az akció, itt hosszabb felvezetése van az egyes összecsapásoknak, és lehetőség szerint mindegyik különbözik a másiktól. Ehhez most több emlékezetes gonoszt is kapunk, mint a Kalapácsos Lány (Julie Estelle), a Baseballütős Srác vagy a Bérgyilkos, akit az Iko Uwaishoz hasonlóan elképesztő tudású Cecep Arif Rahman alakít.
Aki van úgy 50 kiló vasággyal együtt, ahogy mondani szokás, de hihetetlen, amit csinál, például a sarlószerű helyi késsel, a karambittal, és ugyanez igaz az első részben a főgonoszt játszó Yayan Ruhianra is. Ők hárman – Uwaisszal együtt – annyira jók, hogy meghívást kaptak egy-egy kisebb szerepre a Star Wars: Az ébredő Erőben, majd Ruhian és Rahman meghívást kapott a John Wick: 3. felvonás - Parabellumba és Takashi Miike Jakuza apokalipszisába.
