A film és a rendező, Denis Villeneuve balszerencséje, hogy a legendás Szárnyas fejvadász továbbgondolása egy olyan korban készült, amikor már nincsenek igazi kultuszfilmek, ahol a következő héten már másról beszélünk.
Az persze jó kérdés, hogy miért kell hozzányúlni a nagy klasszikusokhoz, de az is tény, hogy pont Ridley Scott munkássága az, amihez ő maga is vissza-vissza szokott nyúlni. És jelen esetben le a kalappal Scott előtt, mert a Szárnyas fejvadász (1982) mégiscsak az ő gyermeke, de most képes volt hátralépni, és átadni valaki másnak, jelen esetben a francia-kanadai Denis Villeneuve-nek a rendezést, míg ő producerként a háttérben maradt – ironikus módon erre képtelen volt például az Alien: Covenant esetében, nem is sikerült vele maradandót alkotnia. És ezzel nagyjából el is árultuk, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 maradandó lett – csakhogy egy olyan világban készült, ahol már nem születnek kultfilmek.
Villeneuve fogta az eredeti filmet is jegyző Hampton Fancher és Michael Green közös forgatókönyvét, amihez még maga Scott is hozzátett egyet és mást, ugrott harminc évet az időben, és még az eredetihez képest is idegenebb, még különösebb világot alkotott. Ahol persze még ott vannak az eredeti replikánsok és a rájuk vadászó szárnyas fejvadászok, köztük egy bizonyos K. A történet egy elegáns csúsztatással csak annyit közöl, az eredeti Nexus-8-as modellek „nyílt élettartamú” változatai az emberek által nagyrészt magára hagyott Földön még itt vannak – az emberiség új bolygókat gyarmatosított -, és egy ilyen példány levadászásakor bukkan K egy olyan titokra, ami mindent megváltoztathat. A titoknak K-n és a rendőrségen kívül az egykor elbukott replikáns programot újraélesztő, teremtéskomplexusban szenvedő milliárdos (Jared Leto, kivételesen egész hitelesen) és egy titkos replikáns szervezet is a nyomába ered, a nyomok pedig a 30 éve bujkáló Rick Deckardhoz (Harrison Ford, ki más?) vezetnek, amit nyilván mindenki sejtett, aki csak egy képkockát is látott az előzetesből, de addig még rengeteg dolog történik.
A majdnem háromórás játékidő során valóban hihetetlen sok dolog történik, és egymást követik a remekül felépített, néha kiszámítható, néha viszont egészen váratlan fordulatok, mégis egy lassú alkotásról van szó. Villeneuve különös, álomszerű ritmusra komponálta meg a történetet, közben rengeteg időt hagyva a főhős, K megismerésére, akit üres, lepusztult lakásában egy hologram lány (Ana de Armast itt fedezték fel) vár haza minden este, és ez egy csodálatosan szép szál, de ha kell, kőkemény akció is van. Ami pont ettől az elringató ritmustól válik kirobbanóvá, és már az első jelenet, a régóta rejtőző replikáns – a volt pankrátor Dave Bautista még sosem volt ilyen jó – kiiktatása is elképesztően sikerült. Hiszen egyszerre kapunk tömény akciót és néha sokkoló erőszakot, aminek a rendező már a Sicarióban is mestere volt, és különös módon van líra és olyasmi is, amihez többször is vissza lehet nyúlni, és amire aztán a történet során még rengeteg dolgot lehet felfűzni.
És ehhez adjuk hozzá Roger Deakins hihetetlen képeit – nehéz elképzelni, hogy ezt tényleg nálunk forgatták, pedig igen –, illetve Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch pulzáló, valósággal hipnotizáló zenéjét. És persze vegyük Ryan Goslingot, akiben mindig is megvolt az a fajta melankólia, amitől annyira jó erre a szerepre. Harrison Fordra ugyan sokat kell várni, de megéri. Ő sosem volt egy különösebben cizellált színész, neki mindig is a jelenléte számított, és az most is megvan. Denis Villeneuve, aki elsőre el sem merte vállalni a rendezést, mert tudta, mekkora feladat, nem csak hibátlanul végezte el ezt a feladatot, hanem valami egészen rendkívülit alkotott. Ami tényleg mond valami újat, ami valóban releváns, nem csak mint film, hanem az emberiség jövőjét is új nézőpontba helyező alkotás. És hányan képesek ma ilyesmire?
