Az ördögűző: A hívő könnyen kelthette azt az érzetet a horrorrajongókban, hogy 2023-ban már garantáltan nem lát napvilágot indokolatlanabb folytatás vagy előzményfilm. És bár a Kedvencek temetője: Vérvonalak alkotói teljes joggal éltek a „fogjátok meg a söröm!” felszólítással, nagyon is reményteli próbálkozásuk óhatatlanul elsikkadt mozipremier híján.
Egy valamit azonban semmiképp nem vitathatunk el a Paramount+-on debütáló Vérvonalaktól: a jóvoltából sokkal szemléletesebb listával tudjuk szemléltetni a Stephen King-i bölcsességet, miszerint
az újratemetés olykor rémesen kontraproduktív dolog – kiváltképp sorozatos formában.
A következőkben nem kisebb feladatra vállalkoztunk, minthogy rangsoroljuk, mely Kedvencek temetője-epizód merítette ki leginkább a celluloid-hullagyalázás fogalmát.
4. Kedvencek temetője (1989)
Mary Lambert filmje hasonló sztárparádét vonultat fel, mint a Dallas-spinoffok vagy a megfilmesített Danielle Steel-regények, és olykor a Church-öt alakító cicák színészi teljesítménye fényévekkel meggyőzőbb, mint a humanoid kollégáké. Ám Lambert a B-mozis manírok ellenére is képes volt olyan nyomasztó atmoszférát és feszültséget teremteni, ami maradandó nyomot hagyott bennünk. Ilyen volt, Zelda karaktere, akit partvisnyéllel (se) tuszkoltunk volna be rosszakaróink padlásszobájába. De ne feledkezzünk el az öreg Jud Crandallről, akinek köszönhetően az Achilles-sarok kifejezés többé sosem jelentette ugyanazt. És persze végezetül ott van a Ramones főcímzenéje, mely azóta is a punkrock-történelem egyik alapvetése.
3. Kedvencek temetője (2019)
A fent említett hiányosságok miatt 1989-es változat esetében aligha merült fel az Ómen- vagy A köd-dilemma, azaz, hogy mi értelme erőszakkal restaurálni egy makulátlan horrorklasszikust. A remake-nek jelen esetben legalább annyira lett volna létjogosultsága, mint az 1990-es, igencsak fapados Az minisorozat ráncfelvarrásának. Csakhogy a Kevin Kölsch - Dennis Widmyer rendezőpáros magasabb büdzsével sem tudta megidézni az eredeti mozi atmoszféráját, az átfazonírozott King-sztori pedig inkább bővelkedett kínos, mintsem meglepetésszerű fordulatokban.
Zelda mellőzése legalább akkora baklövés volt, mint a stáb büfésére bízott szereplőválogatás.
A végeredmény pedig nem lett más, mint egy többnyire színtelen-szagtalan tucathorror, mely jellegtelensége dacára - vagy pontosan ezért - tarolt a mozipénztáraknál. (Így tehát sajnos a folytatás is borítékolva volt.)
2. Kedvencek temetője 2. (1992)
Egy jól sikerült mozi folytatása eleve kockázatos vállalkozás, ha pedig mindez műfaji váltással is jár, annak jó eséllyel vérhasjárvány, halál és rothadás a vége. Hirtelen csupán a Gonosz halott 2-t tudnánk felhozni ellenpéldaként, mikor is Sam Raimi a trash legalantosabb eszközeivel élve egyértelműen parodisztikus vonalon folytatta Ash és a sátáni őselemek sztoriját. Mary Lambert azonban a létező legrosszabb döntést hozta meg, amikor a folytatásban teret engedett az ún. humornak. A forgatókönyv ugyanis már önmagában elég pusztító volt ahhoz, hogy a színvonal a föld magjának irányába süllyedjen, semmi szükség nem volt rá, hogy némi műfaji katyvasz is fokozza a katasztrófát. A tapló seriffből csetlő-botló élőhalottá avanzsált Clancy Brown feszültség és derültség kiváltására egyaránt alkalmatlannak bizonyult, ha azonban Lambert a tudat kiüresítését tűzte ki célul, úgy a Kedvencek temetője 2. tökéletesen működött.
1. Kedvencek temetője: Vérvonalak (2023)
Meggyőződésünk, hogy létezik a pokolnak egy eldugott bugyra, ahol 0-24-ben üzemel a Hallmark csatorna, az arra érdemeseket pedig saját gyártású horrorfilmjeikkel traktálják.
Ez utóbbiak jellegzetessége, hogy – romantikus mozijaikhoz és családsorozataikhoz hasonlóan – képtelenek bárminemű érzelem kiváltására, legyen az felszabadultság, meghittség, feszültség vagy zaklatottság. A Vérvonalak pedig hajszálpontosan ilyen, ami már csak azért szörnyűséges öngól, mert jelen esetben még létjogosultsága is lehetett volna az előzményfilm-formulának. A történet középpontjában ugyanis a fiatal Jud Crandall áll, aki 1969-ben dobbantana Ludow városából, csakhogy rádöbben, hogy némi kellemetlen családi örökség köti az ominózus „megszentelt” földhöz. Az eredetsztori azonban akkor sem sikeredhetett volna jellegtelenebbre, ha a forgatókönyvet a Petrocelli még elő szellemi atyjai írják a Családi kör rendezőinek közreműködésével. Ám a Vérvonalak végre talán elég negatív inspirációt nyújt ahhoz, hogy az a bizonyos halott végre tényleg halott maradjon.
