Nagy nevek fémjelzik a Lidérces mesék éjszakája című horrort, hiszen Guillermo Del Toro volt a producere és André Ovredal rendezte, nem csoda, hogy olyan hangulata és látványvilága van, hogy csak na, és azok a szörnyek!!!
A Guillermo Del Toro bábáskodásával készült és André Ovredal rendezte Lidérces mesék éjszakája Alvin Schwartz ikonikus könyvsorozata alapján készült. A Stephen Gammell fantasztikus rajzaival illusztrált Scary Stories to Tell in the Dark széria nálunk kevéssé ismert, Észak-Amerikában azonban kultstátusznak örvend, és az egymáshoz lazán kapcsolódó mesék a horrorrajongók nagy kedvencei. Ami jó dolog, de ide, némileg logikusan, a vászonra egy egységes, A pontból B pontba tartó történet kellett, így a forgatókönyvet társszerzőként jegyző Del Toróék kiemelték a legjobb részeket, és fogtak hozzá egy kis baráti társaságot, ami történetesen kifejezetten a Vesztesek klubjára hajaz az Azból, és rájuk eresztették a válogatott szörnyeket.
Azt már mondanom sem kell, hogy mindez az 1960-as években játszódik, mert most annyira divatos a retró, és kérdezni sem kell, igen, van benne egy elhagyott ház sötét titkokkal és helyi városi legenda is. Merthogy adott egy kisváros, és adott egy kicsit furcsa lány (Zoe Margaret Colletti), persze csonka családból, adott néhány lökött haverja (Gabriel Rush és Austin Zajur), és ott van a jóképű, de még náluk is kívülállóbb srác (Michael Garza), aki ugyebár nem fehér a fehérek világában, és adott Sarah Bellows legendája, aki a város leggazdagabb családjának sarja volt, de megőrült, és borzalmas dolgokat művelt. És naná, hogy hőseink az elhagyatott Bellows rezidencián kötnek ki egy viharos éjszakán, és tuti fix, hogy kinyitják azt az egy könyvet, amiről azt tartja a legenda, hogy sosem szabad kinyitni.
Merthogy a könyv maga írja szörnyű meséit, amik rögtön azután, hogy megjelennek a lapokon, valóra is válnak. És ezért jelenik meg a lábujját elveszített hulla, ezért kel életre a zombifejű madárijesztő a kukoricásban – a kukoricásban még soha semmi jó nem történt! -, és ennek köszönhetjük a pacaképű Sápadt Hölgyet is. Meg azt a pattanást, amitől tényleg rosszakat lehet álmodni. És ez tök jó, de tényleg! Ovredalék nagyszerűen keltik életre a vietnami háború küszöbén álló városkát, ahol mindenhonnan egy Nixon plakát vigyorog ránk, ahol nem szívesen látják az idegeneket, pláne, ha azok bőrszíne kicsit más, és ahol az autósmozi a szórakozás csúcsa. És még jobban keltik életre a szörnyeket, amik nagyrészt „valódiak”, nem számítógépes animációval, hanem hagyományos trükkökkel hozták őket létre, és adott esetben színész bújt a rémséges bőrbe, és számít annyit, hogy mind Del Toro, mint Ovredal (A boncolás, A trollvadász) olyan filmesként vált ismertté, akik következetesen saját világukat építették fel, saját víziójukat valósították meg.
Ovredal remekül építkezik, fantasztikusan növeli a feszültséget, és eléri, hogy megszeressük amúgy sokszor kissé szürke hőseit, bár tény, hogy nem tudja rendesen elengedni a történetet. Ami lezárás van, az csak félig sikerült, talán azért is, mert a készítők már eleve folytatásokban gondolkodtak. A film kapcsán azonban nem is a befejezés számít, hanem az egész történetet működtető, és nem csak a film hőseire, de ránk is a frászt hozó, elképesztően kreatív módon életre keltett szörnyek – elsősorban miattuk jó a Lidérces mesék éjszakája!
