Egy diktatúrában bármi megtörténhet, és nem csak annak van félnivalója, aki tényleg elkövetett valamit. Egy diktatúra a rendszer és annak döntéshozói tévedhetetlenségén alapszik: ők egyszerűen nem hibáznak, minden úgy van, ahogy azt mondják, akkor is, ha még sincsen úgy, mert különben mi szükség lenne rájuk. Mert ha kiderül, hogy ők is tévednek, akkor az emberek rájönnek, hogy nincs is szükség arra, hogy megmondják nekik, mit csináljanak, és mit gondoljanak. A kommunista diktatúra titkosrendőrsége, a rettegett ÁVH sem szokott hibázni, és ha mégis, azt sosem ismerték el á ez nem az a helyreigazításos kor volt, ahogy a Mindenki című kisfilmjével Oscar-díjas Deák Kristóf első egészestés filmjéből is kiderül.

És ha valamikor kellett félni az ávósoktól, az 1951-ben volt, a Rákosi-korszak egyik legsötétebb évében. Persze nem mindenki félt: az ország újjáépült, mindenhol harsogták az új kormány fantasztikus eredményeit, olyanok járhattak egyetemre vagy kerülhettek felelős pozícióba, akiknek erre korábban esélyük volt, és hát a legtöbben tényleg azt hitték, hogy csak az új rend reakciós ellenfeleinek volt oka félelemre. És amikor a belvárosi polgári lakás ajtaján kopogtat az államrendőrség, akkor is mindenki azt hiszi, azt ott lakó családnak VALAMI rosszat csak csinált, még akkor is, ha arról nem tud minden családtag. A helyzetet nem könnyíti meg, hogy a hallgatag ávósok semmit sem mondanak, csak beköltöznek a lakásba, és onnan senkit nem engednek be – beleértve azokat, akik érkezésük után toppannak be. Akikből egyre több lesz, mert megjelennek az aggódó munkatársak, rokonok, a rokonok munkatársai és a munkatársak rokonai.       

Foglyok alaptézise a következő: ott a lakás, ahol marcona titkosrendőrök még az ablakhoz sem engedik az ott rekedteket, és akik egy vadidegen férfi képét mutatják mindenkinek, ám a ki nem mondott fenyegetés ellenére mindenki igyekszik úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. A fanyar humorú háziasszony (Szamosi Zsófia) legfőbb gondja, hogy az egyre fogyatkozó élelmiszerkészletből mindenkit jóllakasson, a gyerekek tanuljanak, mindenkinek jusson alvóhely és mindenki használni tudja a mellékhelységeket. És ezt a legtöbben el is fogadják, kivéve a nő húgát (Sodró Eliza), aki a rokoni szálak és a kommunista párttagságból eredő lojalitás között őrlődik – vagyis nem hiszi el, hogy a család többi tagjának nincs VALAMI rejtegetnivalója -, illetve a házmestert (Molnár Levente), aki szeretne bevágódni a hatalomnál, annál is inkább, mert neki van VALAMI rejtegetnivalója.

Deák a Foglyokkal egy viszonylag friss hagyományt követ, az elsősorban Köbli Norbert nevével fémjelzett történelmi filmek vonulatát, viszonylag alacsony költségvetésű, rendszerint tévéfilmként elkészült olyan munkákat, mint A vizsga, A berni követ, a Szabadság – Különjárat vagy legutóbb az Apró mesék. Ezek a magyar közelmúlt meghatározó korszakait, jellemezően a II. világháború utáni évek NAGY történéseit mutatják be apró epizódokon, személyes sorsokon keresztül. És ezt tökéletesen valósítja meg: nem esik szó a rendszer lényegéről és bűneiről, miközben az, ami itt a filmben történik, mindent elmond róla, persze feltételezve, hogy a nézőnek van valamiféle minimális ezt érintő tudása, általános műveltsége. Deák és Vörös András forgatókönyvíró lassan, de biztosan vázolja fel a viszonyrendszereket, építi fel azt a helyzetet, amiről a legvégéig nem derül ki, miről szól. egyszerre tartva fenn és fokozva a feszültséget, és ami legalább ilyen fontos, ehhez elképesztően hiteles arcokat talált.

És ez nem csak arról szó, hogy a sminkes, az öltöztető és a fodrász jól dolgozott, Deákéknak elképesztő érzékük van a jó karakterek megtalálásához, és nehéz bárkit is kiemelni, mert mindenki elképesztően jó. Azért mégis kiemelünk néhány színészt, Sodró Elizát, aki a hatalomnak feltétlen hívó szürke kisegérből lesz a történet hősnője, a mindig remek Molnár Leventét a sumák házmesterként, illetve Jászberényi Gábort (A martfűi rém). Utóbbi csak Törzsőrmesterként szerepel a stáblistán, ő az egyik ávós, és alig van szövege, mégis elképesztő jelenség: egyszerre abszolút kérlelhetetlen és teljesen átlagos, és ehhez a történethez pont ez kell. És ami a mellesleg valóban megtörtént történetet illeti, ami sokban idézi Luis Bunuel egyik klasszikusát, Az öldöklő angyalt (1962), érdemes utánanézni annak a férfinak, akinek azt arcképét mutogatják mindenkinek. A neve Michnay Gyula, és nagyon hosszú cikket tudnánk írni fantasztikus életéről, de inkább tessék utánaolvasni. Remélem, egyszer valaki róla is készít filmet, de addig is itt van a rendkívül izgalmas, szórakoztató, a humort sem nélkülöző, és nagyon hiteles Foglyok. Amit bátran vetíthettek volna moziban is.

Értékelés: 8/10