Matt Damon egy majdnem Jason Bourne-szerepben kergeti a nem létező iraki tömegpusztító fegyvereket egy olyan történetben, amely valóban a közel-keleti konfliktus mélyére ás.
A címbéli Zöld zóna a bagdadi Nemzetközi Zóna „beceneve”, annak a megerősített, mintegy 10 négyzetkilométeres területnek, ami az egykori minisztériumi negyed és ahol a külföldiek viszonylagos biztonságban mozoghatnak és dolgozhatnak a 2003-as amerikai megszállás óta. És persze itt ügyködtek Paul Greengrass már-már dokumentarista munkája, a 2010-es Zöld zóna hősei az inváziót követően, ki-ki a maga munka- és hatáskörében. Roy Miller törzsőrmester és gyorsreagálású osztaga például tömegpusztító fegyvereket keres – hisz Amerika pont ezek miatt csapott le Szaddam Husszeinre!
Csakhogy akárhová is megy a kitartó Miller főtörzs, semmit sem talál, pedig a tippek megbízhatónak mondott iraki informátoroktól érkeztek, igaz, ő nem ismeri őket és lassan a létezésükben is kételkedni kezd. Egy katona pedig nem kételkedhet az orvlövészekkel, rejtett bombákkal és rejtőzködő terroristákkal zsúfolt iraki fővárosban, ahogy erre a felettesei is felhívják a figyelmét. Aztán felbukkan egy rejtélyes iraki tábornok és egy kíváncsi amerikai újságírónő, és a dolgok lassan a fejük tetejére állnak, és egy kicsit minden átmegy egy Jason Bourne-filmbe.
Bemutatásakor a Zöld zóna Amerikában megbukott, részben azért, mert a nagyon drága utóforgatások jócskán megdobták a büdzsét, amit nem hozott vissza a moziforgalmazás, részben azért, mert az amerikaiak nem akarták elhinni, hogy külpolitikájuk annyira szánalmasan buta és rosszindulatú, ahogy azt sem, hogy a független sajtót miképpen volt képes manipulálni a kormányzat. Talán az sem segített, hogy Matt Damontól a közönség valóban egy Bourne-filmet várt, pedig itt sokkal több a politika, és Greengrass, aki Rajiv Chandrasekaran tényfeltáró könyvét dolgozta fel filmjében, ugyan bőven adott az akciónak is, a végkicsengés mégis másfelé viszi el a történetet.
Hat-hét év távlatától azonban a Zöld zóna meglepően újszerű és aktuális. A 2003-ban megkavart ürülék azóta is csak kavarog. Sőt, a konfliktus egyre újabb területeket és „partnereket” talál magának és egyre többen kénytelenek elhagyni ezt a már-már menthetetlen régiót, érdemes magunkat emlékeztetni arra, hogyan is kezdődött ez az egész.
