Denis Villeneuve első angol nyelvű munkája minden szülő rémálmát mutatja be, amikor elrabolnak két kislányt, a rendőrség pedig kénytelen elengedni azt, aki minden jel szerint felel a tettért.
A francia-kanadai Denis Villeneuve alig néhány év alatt lett napjaink egyik legfontosabb rendezője, és ez alatt kipróbált szinte minden műfajt, a vígjátékot kivéve. Az valahogy nem fekszik neki, de a Felperzselt föld közel-keleti családi dráma volt, az Ellenség feszült pszichothriller, a Sicario - A bérgyilkos rendkívül hiteles és izgalmas, politikai vetületű akciófilm, az Érkezés elgondolkodtató sci-fi, míg a Szárnyas fejvadász 2049-et be sem kell mutatnunk. Nehéz megtalálni a műfajváltások között a logikát, de Villenueve valószínűleg egyszerűen élvezi, hogy mindenben kipróbálhatja magát.
A 2013-as Fogságban volt Villenueve első angol nyelvű munkája, ahol már igazi világsztárokkal dolgozhatott, igaz, a költségvetés nem volt óriási, és maga a történet sem egy nagy ívű eposz, inkább egy visszafogott, lassan perzselő, nagyon személyes pokoljárás, több szereplő számára is. Egy jó hangulatú hálaadás napi családi összejövetelről ugyanis két kislány is eltűnik. Az egyetlen nyom egy rozzant lakókocsi, amit az utcájukban láttak parkolni. A nyomozást vezető rendőrtiszt ugyan letartóztatja a zavartan viselkedő sofőrt, de bizonyítékok hiányában hamarosan szabadon kell engednie. Ekkor dönt úgy az egyik apa, hogy maga ered a kislánya nyomába, és most ő maga rabolja el és tartja fogságban a feltételezett emberrablót. Eközben a fiatal nyomozó is újabb nyomokra bukkan, köztük egy régi gyilkosság áldozatára, valamint egy titokzatos kapucnis férfira, aki látszólag ok nélkül vásárol gyerekruhákat.
A Fogságban két vonalon is nagyon jól működik, a detektív klasszikus, bár a szokásosnál több árnyalattal sötétebb, a nyomokat kirakósként használó, el-elakadó, de kitartóan előrehaladó történetszála, és az apa ösztönös, brutális bosszúhadjárata. Ez nem egy finomkodó film – sőt, az eredeti elképzelés egy még kegyetlenebb lezárás lett volna –, ugyanakkor minden nyersessége ellenére is nagyon okosan, pontosan, figyelmesen van összerakva. És persze ehhez féltucatnyi nagyszerű alakítás is jár, amelyek közül természetesen a két főszereplőt, az apát játszó Hugh Jackmant és a mindig megbízható Jake Gyllenhaalt érdemes kiemelni a nyomozóként – az előbbi különösen meggyőző, mivel ő sokkal inkább fizikai színész, ritkán „megy bele” ennyire egy alakításba érzelmileg.
És mindez, minden látszólagos reménytelensége és kegyetlensége ellenére, gyönyörűen néz ki, amiért a legendás operatőr, Roger Deakins Oscar-jelölést is kapott.
