A 47 Ronin (2013) az egyik legnemesebb japán legendát dolgozza fel, igaz, nyugati szempontból, és különböző vad fantasy elemekkel, de nem ez volt az eredeti elképzelés.
Ki tudja, miért, de Carl Rinsch amerikai rendező, aki korábban inkább videóklipeket rendezett, mindenképpen szeretett volna egy nagy ívű szamurájfilmet készíteni, olyat, amit a japánok, például a nagy Akira Kurosawa csinált régen, de tudta, hogy olyat biztos nem tud. Meg azt is tudta, hogy ezt el kéne adnia, ezért sikerült rávennie Keanu Reevest, hogy legyen a főszereplő, meg ugye a nagy név, aki miatt egy nagy stúdió is beáll. Reeves akkoriban nagyon benne volt a távol-keleti kultúrában, harcművészetekben, meg amúgy is jó fej, így igent mondott, és elkezdték megcsinálni a 47 Ronint (2013).
Amelynek hőse Kai (Reeves), a félvér számkivetett, aki csatlakozik Oishihez (Hiroyuki Sanada), a 47 ronin vezetőjéhez. Együtt akarnak bosszút állni az álnok nagyúron, aki megölte gazdájukat és kitiltotta földjéről a szamurájokat. Hogy szülőföldjük becsületét visszaállítsák, a harcosok olyan küldetésbe kezdenek, amelynek viszontagságai az egyszerű harcosokat elpusztítanák, amely során varázslókkal és démonokkal kell megküzdeniük, csapdákat túlélniük és szörnyetegekkel megverekedniük – és ha teljesítik a küldetést, a végén sem vár rájuk más, mint a becsületes halál, a kivégzés vagy a harakiri. Mivel Reeves-en kívül minden színész japán volt, mindezt japánul vették fel, fantasztikus díszletek között, elképesztő kosztümökkel.
Rinsch olyan filmben gondolkodott, csak ugye japán verzióban, mint a Gladiátor vagy a Mennyei királyság, csakhogy a stúdiónak, amely a pénzt adta, jelen esetben a Universalnak is megvoltak a maga elképzelései, ők egy nagyszabású, 3D-s fantasy-kalandfilmet akartak, olyat, mint az Avatar vagy A Gyűrűk ura. Miközben ment a forgatás, a stúdió emberei számtalanszor íratták át a forgatókönyvet, új jeleneteket írtak bele, egy szerelmi szálat hisztiztek ki Reeves karakterének és egy olyan végső csatát, amiben szörnyek is vannak, rengeteg dolgot újraforgattak, és a legvégén állítólag nem engedték be a rendezőt a vágószobába. Ezért ilyen a végeredmény, egy jó nagy adag vegyes felvágott, egy műfajilag megmagyarázhatatlan és besorolhatatlan valami, ami részben szamurájfilm, részben szörnymese, részben valami teljesen más, amit a japánok nem éreztek a magukénak, a nyugatiaknak viszont túl japán volt, de ami azért nem menthetetlen.
Mert az tény, hogy a 47 ronin baromi látványos, különösen Atticus Ross zenéjére hangolva, a látványvilágra sem lehet panasz, a távol-keleti felmenőkkel is rendelkező Keanu Reeves pedig teljesen hihető félvérszamurájként – akarom mondani roninként. Én minden furcsasága ellenére szeretem ezt a filmet, de persze én mindent szeretek, amit Reeves csinál, meg amiben vannak szamurájok.
