Kedvenc nyugati sorozataink a Kádár-korszakból

A legvidámabb barakk státusza azzal az előnnyel is járt, hogy mi, magyarok a béketábor többi országához képest jóval több nyugati sorozatot nézhettünk, ami, valljuk be utólag, megszínesítette szürke életünket.

Az Onedin család (1971)

A sorozat Liverpoolban és a tengeren játszódik, a feltörekvő Onedin család történetét meséli el, mintegy negyedszázadot felölelve, középpontban James Onedinnel (Peter Gilmore - mh. Kristóf Tibor, majd Helyey László), aki kereskedelmi hajózási társaságot épít fel bátyja, a boltos Robert és húga, Elizabeth (Jessica Benton) segítségével. Jövője megalapozása érdekében feleségül vesz egy nála idősebb nőt, Anne Webstert (Anne Stallybrass), hogy annak apjától megszerezze a Charlotte Rhodes nevű hajót. Bár eleinte mindkettőjüket csak az üzleti előnyök érdeklik, idővel megtanulják tisztelni egymást, végül egymásba szeretnek. Anne azonban belehal a szülésbe. Innentől mind a hajótársaság felvirágoztatása, mind James szerelmi élete – és az Onedin család viszontagságai – központi szerepet játszanak a sorozatban.

Hogy miért vették meg a Kádár-korszak kultúrfelelősei a szériát, arra csak tippelni lehet, de mivel az ipari forradalom és az ún. eredeti tőkefelhalmozás idején játszódik, és ezen folyamatok kézzel foghatóan mutatkoznak meg – például a vitorlás hajókról a gőzhajókra váltás -, nyilván illett egyfajta marxista társadalomszemléletbe. Maga Az Onedin család is kritikusan áll az olyan jelenségekkel szemben, mint a rabszolgaság vagy a vadkapitalizmus, de lehet, hogy túlspilázzuk a dolgot. Az is lehet, arról van szó, hogy egy rendkívül izgalmas, szétágazó, több kontinensen játszódó családregényről van szó, történetesen egy olyan főhőssel, aki

a tévétörténet legimpozánsabb barkóját viseli,

és akkor még Baines kapítányról (Howard Lang) nem is beszéltünk. Peter Gilmore (James Onedin) és Anne Stallybrass (Anne Onedin) egyébként a való életben is házasok voltak.

Minden lében két kanál (1971)

Az angol Lord Brett Sinclair (Sir Roger Moore) és az amerikai Danny Wilde (Tony Curtis) egy hotelban találkoznak először, ahová egy névtelen meghívására érkeznek, majd némi csetepaté után letartóztatják őket. Fulton bíró beleegyezik a szabadon bocsátásukba azzal a feltétellel, ha segítenek neki annak a bűnözőnek a testvérét követni, aki két évvel ezelőtt megrendezte saját halálát. Két választásuk van: beleegyeznek, vagy mehetnek a börtönbe. Mindez persze egy másik sorozat, a szintén Roger Moore főszereplésével készült Az Angyal „következménye”, ahol egy 1969-es epizódban, a The Ex-King of Diamonds-ban Simon Templar kapott maga mellé egy társat egy nagyszájú, vagány amerikai képében, a nézőknek pedig annyira bejött ez a felállás, hogy az ITC Entertainment producerei külön sorozattá fejlesztették az ötletet.

Így került a sorozatbéli gazdag, ám kissé karót nyelt brit playboy, Lord Brett Sinclair mellé egy bronxi utcagyerekből lett milliomos, akik ezután együtt keveredtek bele a gyors sportkocsikkal és gyönyörű nőkkel teli, izgalmas kalandokba. És az is kellett, hogy az idősödő Tony Curtis pályafutása mélyponton legyen, nem jöttek a filmszerepek, így beadta a derekát egy angol gyártású sorozathoz, ami egyébként Amerikában megbukott, ezért is lett mindössze egy évad – igaz, ez egy 24 epizódos évad volt! -, nálunk viszont elképesztően sikeres lett. Nemcsak Roger Moore és Tony Curtis párosa működött jól, de a magyar szinkron is: az előbbinek Sztankay István, az utóbbinak Láng József adta a hangját.  

Shogun (1980)

A James Clavell azonos című regénye alapján készült sorozat nyilván egzotikuma miatt hódította meg a magyar nézőket – a nőket pedig a daliás termetű, feltűnő arcszőrzetű Richard Chamberlain bűvölte el, akinek amúgy is jól álltak a hasonló kosztümös szerepek, lásd. Tövismadarak. Ő John Blackthorne egy európai kereskedő hajó navigátora, akit egy Will Adams nevű, valóban élt kapitányról mintáztak. Egy alkalommal hajója útja délkelet-Ázsia partjai felé veszi az irányt, és Japán partjaitól nem messze rettenetes viharba keverednek, amelynek kimenetele nem kétséges: Blackthorne hajója elsüllyed. A férfi a vihart követően napokig hánykolódik a tengeren, mígnem partra vetik a hullámok egy számára teljesen ismeretlen világban, Japánban.

Ahol ő nem egy világlátott férfi, hanem egy ostoba, szőrös barbár, aki még érthetően beszélni sem tud, legalábbis a helyiek szerint, és rengeteg munkájába kerül - a szerencséről nem is beszélve -, mire elnyeri a helyi shogun, Yoshi Toranaga nagyúr (a színészlegenda Toshirô Mifune) kegyeit, és persze ott van a gyönyörű Mariko (Yoko Shimada) is. Blackthorne pedig lassan átvedlik Anjin-sanná, hogy, mint egy korabeli Tom Cruise Az utolsó szamurájból, megtanulja értékelni a japán kultúrát és szokásokat. A minisorozatból készült egy erősen megvágott, két és fél órás filmverzió is. A forgatás Japánban az amerikai filmesek szerint egyébként kicsit olyan volt, mint maga a sorozat, igen nagy munkájuk volt abban, hogy elfogadják őket és ők maguk megértsék a helyi kultúrát.

Tövismadarak (1983)

Nem távolodtunk el túl messze Richard Chamberlaintől és a kosztümös drámasorozatoktól, hiszen itt is ő főszereplő, csak dús arcszőrzet nélkül. Colleen McCullough ausztrál írónő regényét a század egyik legszebb és egyben legabszurdabb szerelmi történeteként említik az angolszász irodalomban. Egy katolikus pap, Ralph de Bricassart (Chamberlain) és egy nagyhatalmú birkafarm tulajdonosának unokahúga, Meggie Cleary (Rachel Ward) beteljesületlenül is beteljesült nagy szerelme áll a regény, illetve a belőle készült minisorozat középpontjában, amelyet a Magyar Televízió úgy hét éves spéttel – akkor már biztosan olcsóbbak voltak a jogok -, elsőként 1990-ben tűzött műsorra.

Érdekes módon az egész sorozatból a legnézettebb epizód az a 3. rész lett, amelyben a két főszereplő éppen megpróbálja elfelejteni a másikat, és nem is találkoznak egymással. Ehhez persze az is kellett, hogy ekkor az amerikai tévézés történetének második legsikeresebb sorozatáról beszéljünk – az első a Gyökerek volt -, de utólag nehéz megérteni, miért zabáltak egy, a plátói szerelemről szóló, a távoli Ausztráliában játszódó szériát a nézők. Talán egy név a magyarázat, mindkét hihetetlen sikertörténet mögött egy bizonyos David L. Wolper állt, aki elképesztő karriert mondhatott magának. Az ő nevéhez fűződik a Los Angeles-i olimpia nyitó és záróünnepségének megszervezése, dokumentumfilmesként Oscar-díjat kapott - majd egy életmű Oscart is -, majd ezután lett rendkívül sikeres tévé- és filmproducer, a már említetteken kívül a polgárháborús Észak és Dél (1985) is az ő kézjegyét viselte.

 

A polip (1984)

Corrado Cattani felügyelő (Michele Placido) az egész pályafutását és a magánéletét a szicíliai maffia elleni harcnak szenteli. A mindenre elszánt felügyelő akkor se hátrál meg, amikor a legközelebbi hozzátartozói is áldozatokká válnak – és akkor bizony meglehetősen sokkolónak számított egy sorozat esetében, ha fontos és közkedvelt karakterek lelik erőszakos halálukat zsinórban. A film betekintést nyújt az egész Szicíliát uraló és félelemben tartó pénzügyi szervezet, a modern maffia életébe valamint a nemzetközi kábítószer-kereskedelem, a csalás és a megvesztegetés világába. A jó rendezésnek, a nagyszerű színészgárdának, a fordulatos, több szálon futó cselekménynek valamint Ennio Morricone és Nino Rota zenéjének köszönhetően a Polip az egyik legkedveltebb maffia-sorozattá vált.

Ráadásul minden elképesztően hiteles:

a szicíliai maffiózok fizimiskája a legutolsó mellékszereplőig olyan gondosan válogatott, mintha csak Sergio Leone keze lenne a dologban,

aki ismert volt arról, hogy a legapróbb részleteket is finoman kidolgozta filmjeiben. A gengszterek dialógusaiban semmi sallang, az ölés és a halál pedig minden pátosztól és színpadiasságtól mentes. Michele Placido négy év után kiszállt a sorozatból, így az alkotók meglépték, amit egy sikeres sorozat kapcsán csak kevesen mernek, azaz meggyilkolták a felügyelőt.