A TV2 új, lakásfelújítós műsorában a két nagyágyún, Ördög Nórán és Stohl Andráson kívül is mindent bevetettek, amit csak tudtak: vért, verítéket – és főleg könnyeket.
Tóth Barnabás Újratervezés című kisfilmjét – Pogány Judittal és Kovács Zsolttal a főszerepben – annak idején több mint másfél millióan nézték meg a neten, és (mivel ebből egymillió néző három nap leforgása alatt tekintette meg) volt pár nap, amikor szinte egyszerre imádta egész Magyarország. Nem rossz ómen tehát egy induló tévéműsornak ugyanezt a címet választani – annál is inkább, mivel a rövidfilmhez hasonlóan szintén egy szívbemarkoló-könnyfakasztó alkotással állunk szemben.
És ha a mai magyar televíziózás legnépszerűbb figurái közül kettő, nevezetesen Ördög Nóra és Stohl András nem kevesebb mint tíz év után (a Csillag születik című tehetségkutató 2009-es, második évadát követően) ismét összeáll, nem kis dologról lehet szó. Nos, az Újratervezés vállalásába (felújítani olyan rászoruló családok otthonát, akik nem engedhetnek meg maguknak egy több millió forintos beruházást, pedig nagy szükségük lenne rá) nem is lehet belekötni – a tálalásba annál inkább.
A vadonatúj formátumként hirdetett műsornak már a beharangozó szignáljában elhangzik a „szívszorító” hívószó, és utána a teljes, nagyjából 50 perces adás ebben a szellemben folytatódik. Megismerünk egy családot, Nagyékat, akik három gyermeket nevelnek, és a középső gyerek, a 4-5 éves Kamilla olyan súlyos, áttétes idegrendszeri daganatban szenved, hogy a szülőknek fel kellett adniuk stabil munkahelyüket, hogy az állandó kezelésekre Nagykarácsonyról Budapestre hordják a kislányt.
A sajtkészítésből élő házaspár minden jövedelme rámegy a drága gyógyszerekre, így az Újratervezésbe való beválasztásukig kilátástalannak tűnt, hogy be tudják fejezni annak a parasztháznak a felújítását, ahova egy pár éve Devecserből kiköltöztek, és aminek nemcsak a teteje van beszakadva, de nincs normális fürdőszobája sem, és nagyjából egy a befejezett szobák száma (abban a beteg kislány lakik).
És amikor már azt hisszük, a könnyfakasztó történeteket nem lehet tovább fokozni, megismerünk még egy családot, az egyedülálló anyát, Tímeát, aki két gyermekével, egy kiskamasz lánnyal és egy kamaszfiúval él, szintén egy befejezetlen házban. A két való életbeli sztori ezt követően párhuzamosan fut: mindig kapunk egy kicsit az egyikből, majd a másikból is.
És ha az adás végén úgy érezzük, hogy kissé hirtelen ért véget, az nem a véletlen műve. Más lakásfelújítós műsorban azt szoktuk meg, hogy egy adás=egy projekt. Itt azonban változtattak a szabályokon, és szerializálták a dolgot, azaz naponta követhetjük a történéseket, hogy a (munka)hét végére álljon össze a teljes sztori a bemutatkozástól és a bontástól kezdve az építkezésen (s eközben a kiköltözött családok kényeztetésén, azaz bakancslistájának teljesítésén) át az új otthon átadásáig. Vagyis mondhatjuk, hogy az Újratervezésből nemcsak napi sorozatot, de a téma melodrámai feldolgozását tekintve valóságos szappanoperát csináltak a készítők.
Nagyon nehéz egy olyan műsorról objektíven írni, amiben egy rákos beteg kisgyereket szerepeltetnek (aki azóta sajnálatos módon meg is halt), örömükben többször sírva fakadó tízéveseket, illetve nehéz sorsú, de tiszteletre és csodálatra méltó embereket ábrázolnak. Ha ugyanis megemlítünk bármiféle negatívumot, az körülbelül akkora szentségtörésnek számít, mintha leírnánk a Schindler listájáról, hogy nem jó film.
Márpedig az a szomorú helyzet, hogy az Újratervezés megvalósítása kifejezetten ízléstelenre sikerült. Ezek a történetek saját jogon is vannak olyan szívbemarkolóak, hogy elég lett volna egyszerűen bemutatni őket. De a műsor alkotói nem elégedtek meg ennyivel, és folyamatosan nyálas kísérőzenével festik alá a képeket. És ha mindez nem lenne elég, a két műsorvezető egyfolytában az orrunk alá dörgöli, hogy milyen elképesztően nagyon szívfacsaró, amit láttunk és hallottunk.
Ennek során egyrészt egyszerűen szó szerint elismétlik, amit a bejátszásban a néző maga is látott és hallott (hogy a Nagy családnak például a legnagyobb vágya egy normális fürdőkád és egy külön szoba a 11 éves nagylánynak), másrészt ők maguk is belesírnak a kamerába. Félreértés ne essék: nem azzal van a probléma, hogy valaki elérzékenyül a szomorú sorsok láttán, hiszen valóban lehetetlen sírás nélkül végignézni, ahogy egy kiskamasz lány, nyilván az állandó létbizonytalanságtól, annyira fél, hogy vajon ki kiabál be kintről megafonon a házba, hogy jöjjenek ki (a műsorvezetők egyébként), hogy elsírja magát.
De ez a műsor elvileg nem Ördög Nóráról és Stohl Andrásról szól – sokkal ízlésesebb lett volna őket kevésbé előtérbe tolni, kicsit a háttérbe szorítani, és nem úgy összevágni a kész műsort, hogy annak tetemes részét az ő könnyekkel alaposan alátámasztott megrendülésük tegye ki. Arról nem beszélve, hogy legyen bármily meglepő, a néző magától is tudja, milyen szomorú, amit lát; magától is pontosan tudja, mikor kell sírni. Pont nem az ilyesmiben kéne példát mutatni neki. De hát mit is várunk egy olyan csatornától, amely más műsoraiban is folyamatosan gyerekként kezeli a közönségét?
