A Columbo nem nevezhető éppen egy erős high concepttel rendelkező alkotásnak, hiszen leírva nem tűnik túl izgalmasnak: egy idősebb nyomozó bűnügyeket old meg – nem épp az a hatalmas ötlet, amire a csatornák elsőre ráharapnak. Az alkotókat és jó barátokat, William Linket és Richard Levinsont (akik még az iskolából ismerték egymást)

Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének vizsgálóbírója, Porfirij Petrovics figurája ihlette

Columbo megalkotására – megint csak nem az a nézőcsalogató gondolat.

Amikor azonban a páros 1968-ban az NBC-hez vitte Prescription Murder című színdarabját (amelyen a Columbo első pilotja alapul), a csatorna megérezhetett valamit, mert zöld utat adtak a projektnek – igaz, először csak a két pilot epizódnak, A recept: gyilkosság és a Váltságdíj egy halottért címűnek. Azok azonban olyan nagy sikernek bizonyultak, hogy 1971. szeptember 15-én az Ahogy a könyvben meg van írva című résszel hivatalosan is elindulhatott a sorozat – és tartott összesen tíz évadon át, egészen 2003-ig. De mi volt a siker titka?

Forradalmasította, amit a nyomozókról gondolunk

Nem túlzás kijelenteni, hogy a Columbo főhőse olyan rendőrnyomozó, amilyet nem láthattunk a képernyőn korábban. Igazi antirendőr, szinte mindenben a tévés zsaruk ellentéte: nem egy érzelemmentes, kemény fickó, hanem egy szétszórt, teljesen ártalmatlannak tűnő figura, akiből hiányzik bárminemű macsóság.

Nincs társa, beosztottja vagy partnere, segítőtársa, és alig-alig láthatjuk rendőrközegben (például a kapitányságon).

Csak még egy dolog

De Columbo figuráját

nemcsak az jellemzi, ami hiányzik belőle, hanem megvannak az állandó attribútumai is,

amik az évek során már szinte a védjegyévé váltak, és amelyek segítségével kapcsolódhatunk hozzá. Lompos, már-már ápolatlan megjelenése, ócska ballonkabátja (ami miatt az egyik epizódban hajléktalannak nézték egy ingyenkonyhán), csotrogány Peugeot-ja (egy hangsúlyosan nem amerikai márka), állandó szivarozása, ugyanannyira vicces, mint amennyire idegesítő szófordulata, sosem látott felesége és lusta kutyája mind olyan dolgok, amelyek egyszerre teszik esendővé és szerethetővé.

Peter Falk, a színész és alkotó

A Columbo sikeréhez a szimpatikus figurához való kapcsolódást illetően az állandó attribútumok mellett természetesen a karaktert életre keltő színész, Peter Falk is hozzájárult. Pedig amikor William Link és Richard Levinson megkeresték az NBC-t, először Bing Crosbyt akarták megtenni főszereplőnek – a veterán színész azonban addigra félig-meddig már visszavonult, így megnyílt a lehetőség Falk számára, aki üvegszemével tovább erősítette a hős szokatlanságát (a sztár még gyerekként, 3 évesen veszítette el a jobb szemét, amit egy rosszindulatú daganat következtében kellett eltávolítani).

De nyilván nem csak az üvegszem volt az, ami segítette a színész alakítását. Stephen Fry angol komikus szerint (aki hatalmas Columbo-rajongó) a hihetetlen természetesség mellett van egyfajta melegség és humanitás abban, ahogy Falk játszotta a nyomozót. És nemcsak a figura maga emberi, hanem az is nagyon emberséges, ahogy végül az általa legyőzött „áldozatokkal” (vagyis az elkapott gyilkosokkal) bánik. A sztár pedig mindezt csodálatosan jeleníti meg: anélkül buzdít megértésre, hogy felmentené a gonosztevőket. Falk ráadásul mindezt nem csupán előadóművészként alakította így, hanem egy idő után alkotóként is részt vett a kreatív folyamatban.

Sőt, már az elejétől fogva igyekezett a maga képére formálni a figurát – például a saját ruháit hordta a forgatáson (bizony, a híres ballonkabát is a sajátja volt!), ahogy kollégái szerint az is nagyon ő volt, ahogy Columbo mindig szétszórta a holmijait, és sosem talált semmit.

mivel ragaszkodott ahhoz, hogy a képsor tökéletesen „columbós” legyen (a végén az elkapott gyilkosok frusztrációja állítólag gyakran a sztár partnereinek, azaz a színészeknek a valódi érzelmeit tükrözte a sok csapó miatt, amit Falk kényszerített ki).

Ahol a rejtélyes gyilkosság nem rejtély

Az eddig leírtak mellett a Columbo legnagyobb találata, hogy a klasszikus nyomozós (angolul „whodunit”, azaz „ki tette”) krimiktől eltérően (hagyományosan ilyenek például Agatha Christie történetei, de úgy általában a legtöbb bűnügyi sztori) itt a koncepció „howcatchem”-re, vagyis „hogy kapja el”-re változik. Egy olyan gyilkossági rejtéllyel állunk tehát szemben, ahol a gyilkosság nem rejtély, hiszen minden epizód első 20 percében azt láthatjuk, hogyan követi el a gyilkos a tettét. Ez a narratíva egy krimiben egyébként még a mai modern közönség számára is szokatlan, hiszen a legtöbb sorozat célja még a netflixes időkben is az, hogy cliffhangerek, fordulatok és több epizódon átívelő titkok segítségével minél tovább a képernyő elé szegezze a nézőket.

Tudjuk tehát a gyilkos személyét, ismerjük a motivációját, a hátterét, még mielőtt Columbo egyáltalán színre lépett volna. Akkor ez ezután mégis miért érdekes? – tehetjük fel a jogos kérdést, és David Koenig Columbo-szakértő, a Shooting Columbo: The Lives and Deaths of TV's Rumpled Detective című kötet szerzője szerint a sorozat valóban tartogatott bizonyos fajta kihívást a forgatókönyvírói számára, hiszen szép feladat még azután is fenntartani a közönség érdeklődését, hogy az elvileg legizgalmasabb mozzanat, a gyilkosság már lezajlott. És itt megint visszatérhetünk Dosztojevszkijhez, hiszen a Bűn és bűnhődésben Porfirij és Raszkolnyikov intellektuális párharcához hasonlóan itt is az válik végül izgalmassá, ahogy Columbo megmérkőzik a gyilkossal, és legyőzi.

„Úgy vélem, hatalmas élvezetet jelent figyelni, ahogy a macska elkapja az egeret.

Szellemileg kielégítő nézni, ahogy a nyomokból összerakja a dolgokat. Mi magunk pedig privilegizált helyzetbe kerülünk azáltal, hogy az elejétől kezdve tudjuk az igazat. (…) Ahogy az is óriási pillanat, ahogy legyőzi azokat a gyilkosokat, akik minden esetben alábecsülték őt” – véli a már idézett Fry. Ez a győzelem ráadásul szinte minden esetben valamiféle társadalmi igazságszolgáltatást is rejt magában, hiszen a Columbóban a legtöbbször a gazdagok és hatalmasok gyilkolnak – jellemzően azért, hogy megőrizzék a reputációjukat. Így a főhős küzdelme szinte már Dávid és Góliát harcát idézi meg, és minél arrogánsabb a gyilkos, annál nagyobb a végén az örömünk, amikor ő elbukik, hősünk pedig diadalt arat.

A koronavírus miatt bevezetett karantén ideje alatt

ez az amúgy is népszerű sorozat újabb és újabb rajongókra tett szert,

a fiatalabb korosztály köréből is (a Twitter is tele van Columbo-mémekkel és vonatkozó posztokkal). Annak ellenére, hogy a széria nagyon erősen a hetvenes éveket idézi (elég csak a ruhákra és a frizurákra gondolni), még ötven év múltán is hihetetlenül élő. Peter Falk maga már tíz éve halott, mi mégis újra és újra leülünk megnézni, ahogy nyomoz – és nemcsak azok, akik korábban is szerették, hanem új közönségrétegek is.

„Szerintem azért lett annyira népszerű a pandémia alatt, mert mind be voltunk zárva, és ebben az állapotban jó volt visszatérni egy olyan időbe, amikor még minden világosabb és egyszerűbb volt. (…) Ezenkívül az is nagyon megnyugtató, hogy már ismerjük a rejtély megoldását. (…) A központi karakteren kívül az emberek szeretik azt is, hogy nem erőszakos, nincs köze a politikához, és hogy

teljesen más, mint amit mostanában a tévében láthatunk.

Azt hiszem, ez a titka” – árulta el a végső igazságot Koenig.

(via BBC)