Bár a magyar katonák szinte az egész II. világháborút végigharcolták, mégsincs olyan film, amiben maguk a harcok megjelennek. A Drága Elza! a ritka kivétel.
Magyarország 1941. április 11-én lett aktív hadviselő fél a II. világháborúban Jugoszlávia megtámadása során, majd ugyanez év júniusában csatlakoztak a magyar csapatok a Szovjetunió elleni támadáshoz, hogy aztán a Don-kanyarban egy egész hadsereg morzsolódjon fel. A Kárpátok előterében, majd 1944 második felében az ország területén folytatott harcok hihetetlen intenzitással folytak Budapest ostroma után is, egyes magyar alakulatok pedig még az ország felszabadulása után a németek oldalán folytatták a már teljesen reménytelen küzdelmet. Mindennek a magyar filmművészetben alig van nyoma, a magyar háborús filmek nem klasszikus háborús filmek, nem a harcokról szólnak – a gyakorlatilag önerőből készült Drága Elza! (2014) szinte az egyetlen kivétel.
A magyar II. világháborús filmek leginkább a civil lakosság szenvedéseiről szólnak, aminek persze okai vannak. Érthető okokból hosszú évtizedekig tabunak számított a szovjetek elleni harc, legyen szó a Szovjetunió területén folytatott támadó hadműveletekről és a későbbi védekező harcokról, és ezek a beidegződések a rendszerváltás után sem múltak el nyomtalanul.
Másrészt háborús filmet készíteni iszonyú drága.
Talán az egyetlen kivétel a hagyományos filmgyártási rendszerben a Természetes fény (2021) volt, amely a megszálló magyar hadsereg partizánvadász alakulatainak túlkapásait mutatta meg, a nem hagyományos rendszerben pedig a már emlegetett Drága Elza!, amely a valódi frontharcot ábrázolja. Ennek hőse, Lombos honvéd (Makray Gábor), aki egy adminisztrációs hiba miatt lemarad a hazafelé tartó szabadságos vonatról, egy kudarcba fulladt véres támadás során szovjet fogságba esik. Itt aztán a valaha talpig becsületes, több nyelven beszélő magyar fia aknataposó lesz, azok közé kerül, akik az előrenyomuló csapatok előtt kézzel – vagy lábbal – tisztítják meg a terepet a robbanóanyagoktól, de kegyetlen kalandjai itt nem érnek véget, hiszen működik benne az életösztön, és minden áron haza akar jutni fiatal feleségéhez.
Ő a címbeli Elza, de van egy szép orosz katonanő, Zsenyka (Ripli Zsuzsa) és egy Lajos nevű titokzatos fogolytárs (Varga Tamás), aki talán munkaszolgálatos, legalábbis a kora alapján. És vannak fanatikus komiszárok, az emberélettel mit sem törődő orosz tisztek, meg minden kellék, ami ilyenkor kell! Hogy ettől a Drága Elza! jó film lesz? Nem, mint film, nem igazán jó Füle Zoltán háborús eposza, mert a film elejére és végére rátelepszik egy bibliai utalásokban tobzódó keret, és mert azzal próbálkoztak, hogy a jó magyar háborús film mellé egy háborús művészfilmet leforgassanak.
Szembetűnő, hogy nagyon kevés képzett színész szerepel a filmben,
így néha bántó a párbeszédek felmondása, de ennek persze oka van. A filmet saját erőforrásból, magánszemélyek és cégek adományaiból forgatták le, összesen három év alatt, a szereplők 99 százaléka pedig hagyományőrző, aki idején és energiáján túl a saját szeretett egyenruháját és felszerelését is elhozta a produkcióba, ami nélkülük nem jöhetett volna létre.
Ehhez képest viszont tök jó a film, rendkívül izgalmas, mind a történet eleji csatajelenet, mind az aknakeresők „munkája”, és végig egy igazi háborús filmben járunk – a produkció minden hiányossága ellenére. És itt aztán nem lehet belekötni, hogy jó, de nem is ilyen vagy olyan sisak, géppuska vagy jármű szerepel, mert minden szinte ezer százalékig pontos, és a film barnára hangolt látványvilága is többnyire van olyan profi, hogy azért a készítőknek ne kelljen szégyenkezniük – és képzeljük el, mit hoztak volna össze egy rendes költségvetéssel!
2019 decemberében, nem sokkal a film bemutatásának 5. évfordulója után jelent meg a film képregény-adaptációja, melyet Fazekas Attila rajzolt. A 86 oldalas könyv végigviszi a film teljes cselekményén az olvasót, továbbá a készítők és főszereplők hosszabb-rövidebb visszaemlékezéseit is tartalmazza.
