A férfi elmegy harcolni, a nő otthon marad, de a háború mindent megváltoztat, és a Hideghegyen már semmi sem lesz a régi. Anthony Minghella elsöprő érzelmekkel teli eposza ma este!
A háború a legrosszabbat vagy éppen a legjobbat hozza ki az emberből, az aljasságot vagy éppen a hősiességet, és ilyen szempontból sokszor mindegy is, hogy ki melyik oldalon harcol. Az amerikai polgárháborúban sem azért harcolt a legtöbb katona, mert elutasította a rabszolgatartást vagy egyetértett vele, vagy, mert szívügye volt a déli államok önrendelkezési joga. Nem. Azért harcoltak, mert a faluból vagy városból mindenki más is bevonult, és azért, mert azt mondták neki, hogy az ellenséget gyűlölni kell. És ha már mundérban volt, azért harcolt, hogy túlélje a csatát és ne szégyenüljön meg a társai előtt. A legtöbb katona a déli hadseregben túl szegény volt ahhoz, hogy rabszolgája legyen, a legtöbb sötétkék zubbonyos északi katona pedig ugyanolyan élőítéletes volt, mint szürkésbarna egyenruhás ellenfeleik.
Hősünk, Inman is egyszerű ácsként dolgozik, nem érdekli a politika, de amikor az összes barátja bevonul, ő is ugyanezt teszi, és harcol a jenkik ellen, bár ott kell hagynia szerelmét, az előkelő családba született Adát. Bár csupán egyszer csókolták meg egymást, mielőtt Inman bevonul, örök hűséget esküdtek egymásnak. Aztán a férfit elnyeli a végnélkülinek tűnő háború. Borzasztó dolgokat lát, tesz és él át. Megelégeli az öldöklést, csupán egyetlen dolog élteti: a hazatérés. Megszökik, és bujkálva, menekülve gyalogol a Hideghegy felé. Szerelme eközben magára marad, és az egyre zordabbra forduló világban igyekszik túlélni a háború hozta szörnyűségeket. Ő is csak azért küzd olyan elszántan, mert tudja, hogy egy nap Inman hazatér.
És ha valaki értett az ilyen nagy ívű, egyszerre rendkívül brutális és szentimentális történetek elmeséléséhez, az Anthony Minghella (Az angol beteg, A tehetséges Mr. Ripley) volt, aki Charles Frazier regényéből készítette el a javarészt romániai helyszíneken leforgatott Hideghegyet (2003). És Minghella bizonyos szempontból régimódi „kalandfilmet” készített, nagy csatajelenetekkel, csodás tájképekkel és nagy érzelmekkel, ha úgy tetszik, valamit, ami sokban hasonlít a nagy klasszikus Elfújta a szélhez. Bizonyos értelemben viszont egy modern drámát, amely két ember pokoljárását mutatja be, azt, hogy a legnagyobb veszély gyakran nem a csatatéren leselkedik az emberre, hanem a törvénytelenné vált hátországban, ahol fosztogató katonák, szökevényekre vadászó különítmények és mindenféle más aljanépek szedik áldozataikat, és ahol férfi és nő egyforma veszélynek van kitéve. És ehhez tökéletes hős és hősnő Jude Law és Nicole Kidman még akkor is, ha a film nagy részében nincs is közös jelenetük.
Színesítésként pedig ott van Renée Zellweger sanyarú sorsú, de talpraesett barátnőként – a szerepért Oscart kapott! - , és egy sor nagyszerű színész kisebb, de fontos szerepekben, mint Natalie Portman, Brendan Gleeson , Philip Seymour Hoffman, vagy éppen az ekkor még ismeretlen Charlie Hunnam a történet talán legvisszataszítóbb figurájaként.
