Na, így lett az ős-ős-ősapád haverja a kutyád ős-ős-ősapja!

A Nagy Találkozáshoz nem kellett más, mint egy félresikerült bölényvadászat és a tábortűz melege, avagy volt idő, amikor a kutya még nagy volt és erős, igaz, farkasnak hívták.

A kőkorszaki emberről baromi nehéz filmet csinálni. Egyrészt azért, mert hitelesen meg kell alkotni a külsejét, a ruháját, annak díszeit, a haját, a járását, a beszédét és szókincsét, amikhez nincs sok támpontunk, ami van, az pedig néhány szerszám és szőrme- vagy bőrruha, másrészt, ami még fontosabb, kell hozzá egy történet – a történelem előtti időkből. Amikor még nem történt semmi, leszámítva az élet mindennapi megpróbáltatásait, a túlélést. Nem véletlen, hogy nincs sok emlékezetes film a témában – nekem speciel egyedül az egyébként nem túl fényes I. e. 10 000 (2008) jut eszembe, illetve az Aardman stúdió animációs filmje, az Ősember - Kicsi az ős, de hős! és a NAGYON idétlen Jack Black vígjáték A kezdet kezdete, de ez az utóbbi kettő nem nagyon számít.

Húszezer évvel ezelőtt járunk valahol Európában, amikor még gyapjas orrszarvúak barangoltak a pusztákon, kardfogú tigrisek settenkedtek az éjszakában, és hopp, már vitték is a vigyázatlan áldozatot, de az emberek már szervezett kis közösségekben éltek. Bár csak pattintott kovakövük volt, sokan összeállva képesek voltak olyan nagy vadakra vadászni, mint a bölény, ami ekkor még jóval nagyobb volt, mert régen minden jobb volt, mivel terveket tudtak kidolgozni, és olyan katonás mondatokat is ismertek, hogy „Tartsd a vonalat”, még azelőtt, hogy a vonal fogalmát ismerték volna. Sőt, valahogy megsejtették, mi lesz a jóval később kialakuló görög ABC első betűje, és még az etológiához is konyítottak egy kicsit, hogy értelmezzék és megnevezzék a közeli farkasfalka működését.

Ám nincs bölényvadászat kockázat nélkül, és így veszíti el a szigorú, de igazságos törzsfőnök (Jóhannes Haukur Jóhannesson) fiát, Kedát (Kodi Smit-McPhee, aki annak idején Viggo Mortensen fia volt az Az útban), aki első vadászatán vett részt. Legalábbis ezt hiszi, mert az addig nem túl talpraesett srác túléli a felöklelést és a szakadékba, majd folyóba zuhanást, aztán még egy farkastámadást is, szóval egy kész Bear Grylls. És az utóbbi támadás során kerül mellé a sebesült farkas, akit Alfának nevez el – igen, innen az Alfa cím! -, és együtt kell átvészelniük minden nehézséget és a hamar beálló telet. A rendező forgatókönyvíró Albert Hughes (Éli könyve) nem akart nagyot dobbantani, csak szépen végigmegy minden logikus lépésen, ami egyrészt a túlélésért folytatott harc során adódik, másrészt mindazon, ami a farkas kutyává válása során történik. Tanúi vagyunk az első esetnek, amikor az állat visszahozza az eldobott botot, ahogy elsőként osztoznak meg az ételen, először kuporodik le az ember mellé, amikor először rázza vizes bundáját gazdájára, vagy játékból húzza azt a rongyot, amit el akarunk venni tőle.

Hughes jó iparosként halad végig mindezeken, a többit a látványra bízza. Néha túlságosan is. A természet az ember „túlterjedése” előtt szemkápráztató lehetett, amikor még ezernyi, azóta kipusztult vagy kiirtott faj rótta az érintetlen tájat, és ezt a film a legjobb tudása szerint igyekszik újrateremteni, hol a kanadai és izlandi helyszínekre, hol némi CGI-ra támaszkodva. Az Alfa mutatós, de nem túl bonyolult darab, de jó családi mozi, különösen kutyásoknak. És apropó kutya, Alfát egy Chuck nevű csehszlovák farkaskutya játssza, és ő a legjobb színész az egész filmben.